Jakó Zsigmond: A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei, 1289–1556 I. kötet. 1289–1484 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 17. Budapest, 1990)
A KOLOZSMONOSTORI APÁTSÁG ÉS HITELESHELYI JEGYZŐKÖNYVEI A SZEKULARIZÁCIÓIG
ták az értékesebb elemeket, elapadt a bencés rend utánpótlása, a szerzetesek kiöregedtek. Ennek következtében akadozott az istentisztelet, és mélypontra süllyedt a bencések társadalmi értékelése. Bár a nagy királyi monostorokban valamivel jobb volt a helyzet, a bomlasztáshoz a központi hatalom is hozzájárult azzal, hogy a kincstár hasznára fordította a monostori uradalmak jövedelmét, amelyeket saját világi megbízottaival kezeltetett, és évtizedeken át nem töltötte be a megürült apáti tisztségeket. Jellemző, hogy a magyar bencés rend központja, Pannonhalma sem választhatott apátot magának, mert 1472 és 1500 között jövedelmeit előbb Mátyás király, majd II. Ulászló a kincstár részére szedette be. 311 Tolnai Máté, a királyi kancelláriai jegyzőből lett buzgó apát unszolására, ezeknek az állapotoknak kívánt véget vetni II. Ulászló király 1500. április 23-án kibocsátott rendelkezésével, amelyben bejelentette, hogy Pannonhalmát kibocsátotta kezéből, és a többi apátságban is vissza akarja állítani a régi rendet. Felvirágoztatásuk érdekében elrendelte a Benedictina-statútum (1336) tiszteletben tartását, a szerzetesi szegénység helyreállítását, a kóborló barátok megfegyelmezését, kétévenként káptalan tartását, ahol az apátok vitassák meg a közös ügyeket, küldjenek ki vizitátorokat az összes monostor ellenőrzésére, és orvosolják az észlelt hibákat. 312 1501 tavaszán meg is tartották Pannonhalmán az első káptalant, melynek végzéseit a király megerősítette, és kiküldték a rendházak ellenőrzésével megbízott vizitátorokat. 313 Minthogy a rendi reform kérdése éppen napirenden volt, amikor Kolozsmonostor kommendátor apátja 1501 őszén meghalt, azt várhatnók, hogy a király itt is szabad apátválasztást enged a szerzeteseknek. Ehelyett azonban azt a megoldást választotta, amit Pannonhalmát illetően éppen a közelmúltban nyilvánított a szerzetesi életre ártalmasnak. Azaz: nem adta újra valakinek kommendába az apátságot, hanem megtartotta magának, és királyi uradalomként a kincstári személyzettel kezeltette. Jóllehet a társadalom változatlanul igényelte az uralkodótól, hogy világi szolgálatokat egyházi javadalmakkal jutalmazzon, különös oka lehetett annak, hogy Kolozsmonostorra nézve a fenti döntés született. Talán nem tévedünk, ha feltételezzük, hogy 1501-ben tolnai és berzencei Bornemisza János főkincstartó személyes érdekei játszottak közre abban, hogy a király Kolozsmonostort ne adja újra kommendába, hanem kincstári kezelésben tartsa. Talán abban is Bornemisza kezét sejthetjük, hogy Polnar Jánost nem elhunyt bátyja kommendájával, hanem a királynéi titkársággal elégítették ki. Ezzel a sakkhúzással ugyanis az egyetlen komoly igénylőt elhallgattatták, méghozzá nem is mindennapi javadalommal. A jelenleginél részletesebben kellene ismernünk Bornemisza személyi és családi viszonyait annak elfogadható megmagyarázásához, hogy a budai udvarnak és a pénzügyi igazgatásnak ez a hatalmassága miért tartotta évtizedeken át, 311 PannRendt III. 59—64. 312 PannRendt III. 554—555. 313 PannRendt III. 570—571.
