Jakó Zsigmond: A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei, 1289–1556 I. kötet. 1289–1484 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 17. Budapest, 1990)
A KOLOZSMONOSTORI APÁTSÁG ÉS HITELESHELYI JEGYZŐKÖNYVEI A SZEKULARIZÁCIÓIG
Zsigmond megtiltotta a magyarországi papságnak, hogy itteni javadalmakra szóló pápai kinevezéseket elfogadjon vagy peres ügyeiben Rómába fellebbezzen. Az új egyházpolitika azt célozta, hogy korlátozza a pápai fenntartásokat és a rezerváció intézményét elsősorban a királyi hatalom, valamint a belföldi papság javára kamatoztassa. Ezért tiltotta el Zsigmond a pápa által kinevezett, főként idegen papok, az ún. bullások befogadását az itteni javadalmakba. Ezeket ugyanis — a belföldi papság helyeslése mellett — mindenekelőtt saját híveinek kívánta juttatni, különösen azóta, hogy a pápa 1397-ben a trónkövetelő Nápolyi László pártjára állt, és a magyar főpapságot is ilyen irányban befolyásolta. 135 A pápai fenntartások korlátozását tehát nem a rendszerből fakadó visszaélések megszüntetésének szándéka, hanem politikai érdek diktálta, és nem is hozhatott változást a bencés monostorok életében. Legfeljebb annyit, hogy csökkent a külföldi javadalmasok száma, és az ilyeneknek ezután nem pápai, hanem királyi pártfogóra kellett szert tenniük. Az a szemlélet, amely a gazdag bencés apátságokban elsősorban jövedelmi forrást látott, változatlanul tovább élt, és mindenki természetes dolognak tekintette, hogy e monostorok javait most már a király vegye alaposan igénybe saját politikai céljaira. így követelhette Zsigmond 1397-ben maga számára a kolozsmonostori apátság jövedelmének felét, amikor erről tárgyalásokat folytatott Pál apáttal. 136 Pál apát utódjának, Albeni Henriknek a személye révén Kolozsmonostor az akkori idők egyik politikai tényezőjének számító családi érdekközösség birtokállományába került. Zsigmond király abban a törekvésében, hogy a királyi tanácsot és a főúri csoportosulásokat háttérbe szorítva, személyi hatalmát kiépítse, idegenből magával hozott híveire, elsősorban a lengyel Stiborici Stiborra támaszkodott. Stibor viszont a nagyhatalmú Kanizsai János főkancellár befolyásának ellensúlyozására behívta az országba az Albeni bárókkal sógorságban álló, pfalzi származású Eberhardot, és minden eszközzel előmozdította politikai érvényesülését. 137 Az államférfiúi erényekkel jeleskedő, tehetséges, idegen klerikus, akinek a magyar főurakkal semmiféle kapcsolata nem volt, rövid időn belül a király legfőbb politikai bizalmasa lett, és a korszak egyik legragyogóbb közéleti pályáját futotta be. Gyors emelkedésében, Stibor támogatása mellett, közrejátszhatott az is, hogy feltehetőleg rokonságban állott Zsigmond második feleségének, Ciliéi Borbálának a családjával. Már 1393 előtt elnyerte a szebeni prépostságot, majd 1397-ben a zágrábi püspökséget, végül Kanizsai János bukása (1403) után az államvezetés legfőbb hatóságát jelentő főkancellárságot. Ezt a méltóságot egészen haláláig (1419) viselte. Ebben a minőségében népes rokonságának tagjait tekintélyes világi méltóságokba és egyházi javadalmakba ültette. Az így kialakult családi érdekközösség fokozatosan olyan befolyásos 135 FRAKNÓI: Kegyúri jog 71—84. — MÁLYUSZ: A konstanzi zsinat 75—84. 130 Ub III. 193. — ZsOkl I. 5122. sz. — DL 28944. 137 Mindezekről bővebben MÁLYUSZ ELEMÉR: Zsigmond király központosítási törekvései Magyarországon. = TSzl 3/1960. 168—170. — Uő: Zsigmond király uralma Magyarországon. Budapest 1984. 56—59.