Jakó Zsigmond: A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei, 1289–1556 I. kötet. 1289–1484 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 17. Budapest, 1990)
A KOLOZSMONOSTORI APÁTSÁG ÉS HITELESHELYI JEGYZŐKÖNYVEI A SZEKULARIZÁCIÓIG
annál is inkább, mert a pápák adományozó-leveleiből kitetszőleg az adományozás célja legtöbbször nem volt egyéb, mint hogy az illető adományos, eshetőleg különböző című költségei fejében kárpótlást vagy anyagi segítséget nyerjen, s ekként állása méltóságának megfelelően fényesebben élhessen [... ] A commendator- vagy gubernator-apátok rendszerint nem laktak apátságuk monostorában, s vajmi keveset foglalkoztak a monostor lakóinak beléletével, fegyelmével, s egyéb szellemi érdekeivel; habár ők is éppen úgy, mint a valóságos szerzetesapátok, az apátságot az anyagi és a lelki élet egész körére kiterjedő jogokkal kapták javadalmuk A szerzetesélet légkörén kívül növekedve, nem ismerték a szerzeteséletet, ennek szabályait s életfeltételeit; tehát leiköket nem is hathatta át a rendi életnek előttök idegenszerű szellemvilága." 55 A pápák ugyan minden ilyen esetben kikötötték, hogy a kommendátor a jövedelemnek csak a monostor és lakói szükségleteinek kielégítése után fennmaradó részével rendelkezik szabadon, tiltották a szerzetesek létszámának csökkentését, előírták az istentiszteletek változatlan megtartását, de mindezeket az egymástól szinte teljesen független bencés monostorokban az adományos az ellenőrzés hiánya folytán könnyűszerrel kijátszhatta, hacsak saját belső meggyőződése nem diktálta neki az előírások betartását. A pápák példáját aztán I. Károlytól kezdődően örömest követték a királyok is, minthogy az ő érdekeiknek szintén megfelelt a gazdag apátságok fizetés, jutalmazás gyanánt való hasznosítása. Sőt, ők még tovább is mentek ezen az úton, és nemcsak udvari világi papjaikat, hanem a XV. század óta olykor laikus híveiket, tehát az egyházi renddel formális kapcsolatban sem álló világiakat szintén jutalmaztak szerzetesi rendeltetésű javadalmakkal. A kommendátori rendszer elterjedése óta bőségesen adódott alkalom, hogy az ilyen monostorokban a szerzetesség eredeti rendeltetésétől idegen, ahhoz méltatlan és botránkozást szülő állapotok alakulhassanak ki. A XIV. század elején azonban a bomlás a bencések körében még éppen csak elkezdődött és reformokkal visszafordíthatónak látszott. A rend XIV—XVI. századi történetében egymást követték a mozgalmak a belső megújulás érdekében, világos jeleként annak, hogy a bencések nem adták meg magukat a létüket fenyegető mostoha helyzetnek. Életükben vannak még biztató szakaszok, de egészében véve hanyatlás várt reájuk, mert a vallásosság olyan formáját képviselték, amelyen a társadalom akkor már jórészt túljutott. Egyelőre azonban kiemelkedtek abból a hullámvölgyből, amelybe a XIII—XIV. század fordulójának zűrzavarai között kerültek. Az Anjou-királyok alatt nemcsak Kolozsmonostoron, hanem országszerte a rend újabb viszonylagos felvirágzásáról lehet beszélni. Mindez azoknak az intézkedéseknek tulajdonítható, amelyeket a pápák tettek az Európa-szerte válsággal küzdő Benedek-rend újjászervezésére. III. Ince pápa már 1215-ben kezdeményezte, hogy az egymástól és a megyéspüspököktől egyaránt független bencés monostorok fölé kerüljön közvetlen ellenőrző hatóságként az apátoknak rendtartományonként háromévente tartan55 PannRendt II. 87.
