Maksay Ferenc: Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén I. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 16. Budapest, 1990)
Bevezetés
a közösségből, amelyik pusztán saját csekély jószága jövedelméből nem vihette sokra, s ezért az élelmesebbje más megélhetési források után nézett. Mielőtt a nemesurak birtokviszonyainak további vizsgálatába kezdenénk, lássuk előbb a birtokosok két másik rendjének, az egyházinak és a városi polgárinak a helyzetét. Az egyháziak, mint láttuk, a 100 portán felüli birtokosok birtokállományának (43 308 portának) mintegy negyedrészével (9449,8 portával) rendelkeztek, amelynek több mint 2/3-a váradi püspök és káptalanja, valamint az esztergomi érsek óriás méretű (1000 portán felüli) jószágaira esett, a nyitrai püspök meg az egri káptalan volt a 301 és 1000 porta közti egyházi földek tulajdonosa, 15-en pedig a 101 és 300 porta köztieké (a győri és egri püspök, a pécsi, esztergomi és fehérvári káptalan, a veszprémi püspök, a szepesi káptalan, a szentjobbi pálosok, a garamszentbenedeki bencések, a győri és csanádi káptalan, az óbudai klarisszák, a jászói premontreiek, a pozsonyi káptalan, a bozóki premontreiek). A legkiterjedtebb egyházi birtokokat érthető módon a püspöki székhelyek vagy közvetlen környékük megyéiben lehet megtalálni (Esztergom, Baranya, Bihar, Győr, Komárom, Bars, Hont, Veszprém, Heves megye, a megyéken belül 23—61%-os portaaránnyal), közülük nem egy megye területén több egyházi nagybirtok (Hont, Bihar és Pozsony megyében 3 is) feküdt. Az egyházi központoktól távolabb eső, felvidéki és tiszántúli, de mindenekelőtt a hódoltsági tájakon ezzel szemben 2% alatt maradt a portákból való részesedésük (Somogy, Turóc, Sáros, Szatmár, Közép-Szolnok, Kraszna, Csongrád, Külső-Szolnok), néhány kis megyéből pedig teljességgel hiányoztak (Árva, Kis-Hont, Ugocsa). A közepes nagyságú egyházi vagyon megannyi szerzetesi rendház és néhány káptalan kezén volt, a legszerényebb vagyonú (10 portán aluli) kisbirtokosok közt pedig elszórtan az ország minden táján, összesen 15 megyében ott voltak a plébánosok (Máramarosban a pópák). Megyénként többnyire csak 1-et, 2-t írtak össze közülük, de Nógrádban, Vasban, Zalában jóval többet is. (9-et, 7-et, ill. Zalában a káplánokkal, más papokkal együtt 35-öt). Kegyuraik juttatták őket 1-2, vagy valamivel több portához, kivételképp, főleg mezővárosokban és jelentős helységekben (Debrecen, Erdőd, Diósjenő, Szokolya stb.) 10-nél is többhöz. Helyzetük a birtokos nemesek alsó kategóriájáénak felelt meg, s így az egyházi rend képviselői nem hiányoztak a nemesség egyetlen rétege mellől sem: a mágnási életviszonyok közt élő püspököktől, prépostóktól, apátoktól a kisnemesekkel közös sorsú falusi plébánosokig, apró rendházak klerikusaiig mindannyian egy-egy nemesúri csoporthoz illeszkedtek. Az egytelkes nemesekkel, a legalsó kategóriával azok a plébánosok voltak egy sorban, akik a plébánia szorosan vett földtartozékán kívül semmi többel nem rendelkeztek. Királyi városaink jó része feudális földesúrként számos jobbágyportát mondhatott magáénak a környékbeli falvakból. Körmöcbánya jószága meghaladta a 200 portát, további 4 városé (Nagyszombaté, Soproné, Szakolcáé, Bártfáé) a 100-at, és tekintélyes számban voltak kisebb úrbéres és középbirtokkal rendelkező városok is, köztük, mint Rózsahegy és Privigye, földesúri hatalom alatt állók is. A 100 portán felüli városi jószág együttesen 682,5 portányi terjedelmű volt, ami ennek a birtokkategóriának mindössze 1,6%-át jelentette. Mindamellett 3 megye (Bars, Sáros, Turóc) portaállománya több mint 10%-át írták össze polgári tulajdonként, és további 8 megyében találtak 2—9%-os városi jobbágyporta-állományt.
