Maksay Ferenc: Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén I. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 16. Budapest, 1990)

Bevezetés

A BIRTOKOSOK ÉS A BIRTOKLÁS FOLYAMATOSSÁGA ÉS MOBILITÁSA A 16. század közepének birtokstruktúrája igen változatos előzményekre tekinthetett vissza. Mi legelőbb a birtokosok helybeli múltját vizsgáltuk meg. Vajon az úrbéres földek akkori tulajdonosai közül melyik megyében hányan birtokoltak már ugyanott a Mohács előtti időszakban?

8 Táblázatunkon az 1549 körüli birtokosok számát viszonyítottuk a valószínűsíthetően „régi", Mohács előtti birtokosokéhoz. A megyék többségében az állomány nagyobbik fele bizonyult „réginek". Különösképp magasnak (75—80% körülinek) mutatkozott a helyben maradók aránya néhány hegyvidéki, észak-magyarországi megyében (Trencsén, Liptó, Gömör, Torna), amelyeknek az országos forgalomtól távol eső részein a birtokosok cserélődése láthatóan korlátozottabban mehetett csak végbe. Veszprém, jó részében már hódolt terület, talán éppen veszélyeztetettsége miatt alig vonzott magához új családokat, míg a régiek nagy része már szétszóródott; mindenesetre ott is túlnyomó volt a „megmaradtak" aránya. A Dél-Alföld hódolt megyéi adják az ellenpéldát: a nagyméretű pusztulás, elvándorlás, birtokkobzás következtében igen nagy lett a birtokosfluktuáció és viszonylag kevés a helyben maradó birtokos (Csanád, Csongrád, Békés, Külső-Szolnok, Arad, Zaránd megyében, de rajtuk kívül a bizonytalan, határszél-helyzetű Mosón megyében, valamint a kis-honti kerületben is.) Mindeme számadatok nem fejezik azonban ki a megyei birtokok kontinuitásának arányát. Csupán néhány példa: Liptóban a helyben maradó urak igen magas arányszáma ellenére a földterületnek csak kisebbik fele volt több nemzedék óta változatlan kézen, hiszen a fél megyére kiterjedő nagybirtok nem sokkal korábban cserélt gazdát. Vas megyében is igen sok birtokos maradt a „régi", de mivel a nagy uradalmak gazdái kicserélődtek, a népesség jóval nagyobbik fele mégis új tulajdonosoknak kellett hogy engedelmeskedjék. Fordított helyzetet találtunk pl. Bars, Komárom, Ung és Ugocsa megyében: a Mohács előtti idő óta helyben lakók aránya ott nem volt kiemelkedően magas, de a jelentősebb terjedelmű birtokok urai túlnyomó részben változatlanok maradtak. Az ország leggazdagabb birtokosainak sorában a Mohács körüli idők meglehetős változásokat hoztak. Ha a századközép legmódosabb nagyurainak névsorát egybevetjük az előző századforduló bandériumtartó mágnáscsaládjaiéval, akkor az 1498., illetve 1504. évi mintegy 37 „nemzetség" — közös férfiőstől származó családok együttese — (kettő közülük 2-2, másik kettő pedig 3-3 családfővel) többségét már hiába keressük a század közepén.

9 Olyan famíliák haltak ki férfiágon, mint a Kanizsay, a Pálóczy, a Rozgonyi vagy a Szentgyörgyi-Bazini, Zápolyai „hűtlenségbe esésével" pedig a megmaradt leghatalmasabb birtok ura is mindenét vesztve kiszorult a Habsburgok országából. A századforduló mágnás famíliái közül 1549-ig csak a lindvai Bánífy, a Báthori, a Bebek, a Homonnay, a Lévai Cseh, a Lossonczy, az Országh és a Perényi maradt a vezető birtokosok csoportjában, néhányan lényegesen szerényebb helyzettel kellett hogy beérjék (bajtai Both, Héderváry, Ráskay, Széchy, Szokoly).

10 8 Támaszpontul Csánki Történelmi földrajza, valamint a megye- és családtörténetek szolgáltak. A két időpont adatainak kétségtelen azonosításáról természetesen legtöbbször csak az egyházi személyek, intézmények meg a városok esetében lehet szó, mi azonban a családnevek azonosságát is a férfiági leszármazás bizonyítékának tekintettük, kivéve a nagyon gyakran használatos neveket (Farkas, Huszár, Kovács, Litteratus, Nagy stb.), így a hibalehetőségek erősen korlátozódtak. 9 1498: 22. art. Corpus Juris Hungarici (alább: CJ); 1504: Kovachich: Suppl. ad. vest. II. 326—328. 10 A századközép vezető nagybirtokos garnitúrájával jó egybevetést kínálnak az ismert 1494—95-i számadás mágnásnevei. Már Acsády megállapította, hogy a két időpont közt mekkora cserélődés ment végbe: Acsády I.: Régi magyar birtokviszonyok. Bp. 1894. Értekezések a történelmi tudományok köréből 16. (alább: Acsády 1894) 32—34. Kritikáját és a helyes feldolgozási módszert 1. Engel P.: A magyar világi nagybirtok megoszlása a XV. században. (Az Egyetemi Könyvtár Évkönyvei 5.) Bp. 1971. (alább: Engel) 338. s köv. Az 1494—95-ben számon tartott 25 legnagyobb birtokoscsalád tagjai közül végül is a Bánffyakon, Báthoriakon, Lossonczyakon,