Maksay Ferenc: Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén I. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 16. Budapest, 1990)
Bevezetés
birtokosainak számbavételénél azért okoz némi torzulást, mert — ha a csak társországainkban honos famíliákat nem is számítjuk — még mindig volt jó néhány olyan, amelyiknek birtokai a társországok határain belül is, kívül is feküdtek (pl. a Zrínyieké, Erdödyeké, Tahyaké Szlavóniában, illetve Horvátországban és ideát, a somlyai Báthoriaké vagy a Drágfyaké Erdélyben és a Királyhágón innen). Akadtak végül, ha kisebb számban is, akik hazánkon kívül lengyel, morva és osztrák-stájer területen is birtokoltak jószágokat, amelyek számbavételére nincs módunk, jóllehet ez a vagyontöbblet országunkon belüli súlyukat nemegyszer nagy mértékben módosította. Sokféle körülmény játszott közre abban, hogy a ránk maradt jegyzékekből egyes helységek (esetenként egész birtoktestek, máskor hódolt megyerészek, az utóbbiak immár tényleges magyar birtoklók híján) kimaradtak. Az Erdély és Szlavónia—Horvátország nélküli országterület birtokállaga azonban a felsorolt hiányok ellenére is túlnyomó részében jól kirajzolódik konskripcióinkból, s a határokon túli birtoktöbblet beszámítása is csak horvát—szlavón viszonylatban hozna jelentős módosítást: az Erdélyben is birtokos partiumi urak (illetve utódaik) jórészt az ott megszilárduló állam keretében találtak maguknak végleges helyet. A rovásadó-kivetés során név szerint regisztrált birtokos nemesek száma valamivel 3000 fölött volt. Mivel azonban a porták 2,7%-át „nemesek" gyűjtőnév alatt írták össze, emögött pedig legnagyobbrészt kisbirtokosok rejtőznek, így hozzávetőleg 400 ilyen birtokkal s azoknak az egybeesések miatt kb. 300 birtokosával számolhatunk még, együttesen tehát mintegy 3300 birtokosnemessel. Egytelkesekkel együtt — ezekről alább lesz szó — a nemesség teljes száma 10 500 körül mozgott. Anyanyelvét, etnikumát tekintve az ország nemesei túlnyomó többségükben magyarok voltak, mint ahogyan magyar volt az országgyűlés és a megyegyülések tárgyalási nyelve is. Mindössze két határszéli megyében jutottak túlsúlyra az idegen nyelvű birtokosnevek. Trencsénben a kisbirtokosok szláv képzésű nevei között alig néhánynak ismerjük magyar alakját is; valószínű tehát, hogy ezek a szlovák úrbéreseik közelségében élő urak anyanyelvként, de legalábbis rendszeresen beszélt nyelvként használták a szlovákot. Már a tehetős birtokosok közül egyedül a Podmaniczkyak viseltek helyi szláv nevet, az Ostrosith és a Kosztka (a kisnemesek közül a Svehla) családnév más szláv népek közösségéből érkezett. A másik, nagyrészt idegen nyelvű közösség a máramarosi román nemeseké volt, erre vall családneveiken kívül az ortodox egyházban használatos keresztneveik nagy tömege is. Csupán a módosabb — rendszerint tisztségviselő és más megyékben is birtokot nyert — famíliák magyarosodtak el közülük, hiszen ők a megyén kívül nem boldogulhattak anyanyelvükkel. Asszimilációjukat beköltöző magyar családok gyorsították. Biharban a birtokosoknak már csak mintegy tizedrésze volt román nyelvű, főleg a 14—16. században szervezett vajdaságok vezetőié és a román parasztságból kiemelkedő személyeké. Ugyanott, akárcsak Csanád megyében is, megjelentek a Balkánról vagy horvát—szlavón területről menekültek, délszláv nyelvű, délszláv helynévből képzett neveikkel. Néhány északi megyében (különösen Zólyomban, azután Turócban és Árvában, valamelyest Liptóban is) szlovák nevű kis- és középnemesek vegyültek a magyarok közé, jeléül az ottani, kisebb méretű keveredésnek. Egy-egy osztrák család (Weispriacher, Teuffel) a nyugati határszél birtokosai közt kapott helyet, másutt idegen benősülök (Salm) vagy messzebbről érkezettek (Morvaországból Varkocs) tűntek fel magyar birtokostársaik között.
