Franciscus Dőry: Decreta Regni Hungariae : Gesetze und Verordnungen Ungarns 1301–1457 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 11. Budapest, 1976)

Bevezetés

annak, hogy nélkülük ne lehetne érvényesen decretumot alkotni. Az egyházi rendnek az említett esetekben való távolmaradását a kortársak éppen olyan természetesnek tarthatták, mint a halálos ítéletek hozatalától való tartózkodását. A nemesi tömegek vagy követeik az 1430-as évekig már korántsem ennyire szükséges tényezői a törvényhozásnak. Nem mintha teljesen hiányoznának a XIV. és a korai XV. század decretumaiból, sőt az 1351-iben és az 1384-iben ők a zöme az „ország egyetemének" (universitatis idemptitas), 1385-ben és 1397-ben pedig megyénként négy követük jelenik meg, küldőikért plena potestate lépvén fel. Az 1435. márc. 8-i decretumban mint totum corpus regni representantes szerepelnek. De ha valamilyen kérdés sürgős rendezésére van szükség, azt a király tanácsával nemesi közreműködés nélkül is megteheti. Politikai súlyuk megnövekedését mutatja, hogy 1432 óta a nemesek már nem hiányoznak a jogszabályok megalkotói közül. (1440 és 1445 között, talán a lengyel kancellária hatására, nemegyszer „lovagoknak" — milites — is nevezik őket, vagy „lovagokról és nemesekről" szólnak törvényeink.) Ha a megyei nemesség véleményét kell kifejezni, nem a kisbirtokosok jönnek a király elé, hanem az otthon hangadók, a tehetősebbek: potiores nobiles (pl. 1385, 1432). Ennek a jómódú nemesi rétegnek a törvényekben 1351 óta sűrűn ismétlődő neve proceres. Megfigyelhetjük, hogy 1385-ben és utána néhány évtizeden át a szövegek olyankor is hivatkoznak a proceres részvételére, amikor nemesekről nem tesznek említést, 1439 óta a két kifejezés egymás mellett fordul elő, rendszerint a proceres et nobiles alakban. De hogy itt inkább szinonimákkal van dolgunk, azt mutálja nem egy Zsigmond-kori decretum potiores proceres kifejezése (1397. aug. és okt., 1405. ápr. 15., ápr. 24. előtt, 1407. jan. 20., 1417. júl. 21.). A nemességnek tehát módosabbjai, előkelőbbjei jelennek meg az országgyűlésen, nem pedig két különálló réteg. A XV. század derekának azok a törvényei, melyeket biztonság okából személy szerinti esküvel és záradékkal is megerősítettek, egyénenként mutatják be őket. Velük szemben a városok képviselőit csak akkor tartják szükségesnek meghallgatni, ha a szabályozás közvetlenül érinti érdekeiket (1405. ápr. 15., 1432. jan. 20., 1445. máj. 7.). Az ország nagy többsége, a mezővárosok és falvak lakossága azonban teljesen kimarad a törvényhozók köréből; az 1446. jún. 13-i decretum tágabb értelmezést engedő ac alii possessionati homines kifejezése sem mutat túl az uralkodó osztály körén. Szeretnénk közelebbről ismerni azt az utat, amelyen át a jogalkotó szándék eljutott a törvénybe iktatásig, de forrásaink éppen ebben a tekintetben a leghomályosabbak. A kezdeményezés a királytól, a tanácstól vagy az országgyűléstől indulhat ki. Arra alig van mód, hogy a tanácsban folyó vitákat nyomon kövessük; a ránk maradt szövegben a király szól, s utal főpapjaival és báróival folytatott megbeszélésére. Mint mondottuk, ennek nemcsak történeti jelentősége van, hanem a maga idejében propagandisztikus célja is volt. Annyit mindenesetre feltehetünk, hogy a tanácsi decretumok abból a szűk körből indultak ki, amely a valóságban kormányozta a rendi Magyarországot. Zsigmond idejében már élesebben domborodik ki egy-egy befolyásos tanácsos profilja anélkül, hogy egyegy jogszabályt az ő személyes művének tekinthetnénk. A király két propozíciója (1415—1417, 1432—1433) jól mutatja be, hogyan igyekszik érveléssel elfogadtatni