Iványi Emma: Magyar minisztertanácsi jegyzőkönyvek az első világháború korából 1914–1918 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 8. Budapest, 1960)
Bevezetés
Az 1867-i kiegyezés már születése pillanatában sem nyugodott szilárd alapokon, mivel csak az osztrák és magyar uralkodó osztályok érdekeit képviselte. Ezzel a szövetséggel, amely már önmagában is ellentmondásokat rejtett, próbálták visszaszorítani a nagybirtok rendszere ellen irányuló és szocialista népi, valamint nemzeti mozgalmakat. A kapitalizmus további fejlődése és monopolkapitalizmussá alakulása már a múlt század végén megbontotta az 1867-ben ideig-óráig kiegyensúlyozható erőviszonyokat mind nemzetközi, mind belpolitikai téren. Az új erőcsoportosulások folytán a Németországgal szövetségben levő Monarchia egyre jobban elszigetelődött, belső problémái pedig kiéleződtek. A kapitalizmus kialakulásával együtt járó ipari fejlődés megnövelte a munkásosztály számát és erejét, s ugyanakkor fokozottabban jelentkeztek az agrárproletariátus és a nemzetiségek igényei is. A kapitalizmus új formájának kialakulása az uralkodó osztályokon belüli ellentéteket is kimélyítette. A monopolkapitalizmus tőkekoncentrációt eredményezett, Magyarországon legnagyobb mértékben a banktőke terén. A nagybankok befolyásuk alatt tartották az ország gazdasági életét, azonban a politikai hatalomban való térfoglalásuk nem ment egyik napról a másikra. Ezen a téren meg kellett osztozniuk a Magyarország agrár jellegénél fogva számottevő, feudális színezetű nagybirtok uraival, akiknek politikai jelentőségét a kiegyezés megnövelte. Az 1890-es években az uralkodó osztályokon belül két irányzat alakult ki: a konzervatív nagybirtokos agráriusok, és a nagytőke és a vele szövetkezett iiagybirtok csoportja ; utóbbiakat merkantilistáknak is nevezték. A nagybirtokosok agrárius rétege megpróbálta felvenni a harcot a nagytőke térhódításával szemben, s az állam gazdaságpolitikájában a nagybirtokos érdekek érvényesülését kívánta. Vezető politikusaik a mindvégig konzervatív pártkeretekben mozgó Károlyi Sándor, a nemzeti, főleg katonai követelések jelszavával fellépő Apponyi Albert, továbbá a katolikus néppárti Zichy János voltak. Velük rokonszenvezett, majd hozzájuk csatlakozott ifj. Andrássy Gyula. Mélyültek az ellentétek a nagytőke-nagybirtok és a közép- és kisbirtokos, később közép- és kispolgári elemek között is ; utóbbiaknak legnagyobb pártja a 48-as Függetlenségi Párt volt. A századforduló után különös élességgel jelentkező ellentétek folytán 1905-ben a 30 éve uralkodó szabadelvűpárti kormányzat megbukott, 1906-ban pedig maga a párt is feloszlott. A kormányt egy súlyos belpolitikai válság után az ellenzéki pártokból alakult koalíció foglalta el, amely továbbra is a földbirtokos és burzsoá osztályok érdekeit képviselte, az agrárius-nagybirtokos irányzat hegemóniája alatt. A sovinizmusban és népellenességben elődein is túltevő koalíció uralma alatt ismét megszilárdult a nagybirtok-nagytőke hatalma s egyúttal javultak a merkantilista irányzat politikai esélyei is, nem utolsó sorban azért, mert a koalíció állandó megalkuvásával, az ún. nemzeti követelések sorozatos feladásával kiábrándította magából saját híveinek tömegeit is. 1910 februárjában megalakult a Nemzeti Munkapárt, amelyben a régi Szabadelvű Párt éledt újra. A párt létrehozásában és irányításában nagy szerepe volt gr. Tisza Istvánnak, a kiegyezéshez és a dualizmushoz ragaszkodó nagybirtokos-merkantilista tábor legerőteljesebb képviselőjének. Tisza úgy látta, hogy a dualizmus korhadozó rendszerét még a legszükségesebb, lényeges változásokat nem is hozó reformok fuvallatától is félteni kell, mert ha a bomlás egyszer megindul, azt semmi sem tudja feltartóztatni. Ugyanez volt a véleménye az uralkodónak is, azzal a különbséggel, hogy egyes reformokat elsősorban taktikából, más, közelről fenyegető veszedelmek elhárítása érdekében engedélyezett (pl. a koalíció idején a választójogi reform
