Iványi Emma: Magyar minisztertanácsi jegyzőkönyvek az első világháború korából 1914–1918 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 8. Budapest, 1960)

1916. év

Magáévá teszi végül a mininsztertanács a miniszterelnök úrnak azt az álláspontját, hogy kifogásolandó a kérdéses autonóm törvényjavaslat 1. §-ának az a módosítása is, amely szerint a közös országgyűlés „magyar-horvát országgyűlós"-nek neveztetik, ami a mérvadó 1868. évi XXX. t. c. használt terminológiájával ellentétben áll. Azonban tekintettel arra a körülményre, hogy ez a helytelen kifejezés több törvényben már előfordult, a jelen törvénycikk szentesítésének útját állni ebből az okból a minisztertanács sem kívánja, jövőre azonban ahhoz ragaszkodik, hogy az autonóm törvényekben is csak az 1868. évi XXX. t. c-ben használt kifejezések valamelyike alkalmaztassék. A minisztertanács felkéri a miniszterelnök urat, hogy jelen határozatáról a horvát-szlavóndalmátországi bán urat értesítse. L. 1916—13 — 52. Az 1868 : XXX. tc. (az ún. magyar—horvát kiegyezés) alapján Horvátország (pontosan : Horvát—Szlavón- és Dalmátországok) önkormányzatot (autonómiát) kapott, amelynek értelmében a beligazgatást, a vallás- és közoktatást, valamint az igazságügyet önállóan intézhette. Az autonóm kormány (horvát—szlavón—dalmát országos kormány) feje a királytól kinevezett bán volt, aki a Zágrábban székelő horvát országgyűléssel együtt kormányzott. Horvátországot a magyar kormányban a mindenkori horvát-szlavón-dahnát miniszter képviselte, aki részt vett a magyar minisztertanács ülésein is. Az önkormányzat nem terjedt ki a had- és pénzügyre, amelyet Horvátország Magyarországgal közösen intézett ; a horvát országgyűlés 29, később 40 képviselőt küldött e célból a magyar képviselőházba. A magyar törvényjavaslatokat, mielőtt a királyhoz kerültek előzetes szentesítés céljából, a magyar minisztertanács megvitatta (1. a bevezetésben 22., 28. és 49. o.); ugyanígy szokássá vált az is, hogy a horvát-szlavóndahnát autonóm törvényjavaslatokat is a magyar rrunisztertanács elé terjesztették, bár erre a minisztertanács ügykörét összefoglaló -szabályzatban előírás nem volt. (Vö. Szekfű Gyula: Magyar történet. V. k. Bp. 1936. 475 — 476., 575. o.) 122. 1916. máj. 5. (8.) — 50. Rendelettervezet a kóbor cigányok ügyében. A belügyminiszter úr szóba hozza a kóbor cigányok megfékezésének és letelepítésének kérdését, amely évtizedek óta okoz gondot a kormánynak és amelyre az első lépés megtételét ez idő szerint nemcsak indokolja az, hogy a foganatosítandó intézkedések némelyikére a kivételes törvények nyújtanak alapot, hanem szükségessé is teszi a kóbor cigányok részéről mind gyakoribb erőszakoskodások megakadályozhatása. A háború okozta drágaság ugyanis megnehezítette a cigányoknak óletszüksógleti cikkeik megszerzését, evégből aztán igen gyakran folyamodnak erőszakoskodáshoz, főleg miután a községek férfilakossága távol van és így erőteljesebb ellenállástól kevósbbó kell tartaniuk. A tervbe vett intézkedések, amelyeket előadó miniszter úr főbb vonásaikban a földművelésügyi, a honvédelmi ós az igazságügyi miniszter urakkal, illetőleg kiküldötteikkel állapított meg, azt célozzák, hogy a kóbor cigányok a toloncszabályzat alapján egy meghatározott rövid időközön belül az ország egész területén egyszerre állíttassanak elő, közülük a katonai, vagy a hadi személyes szolgálatra alkalmasak erre a célra vétessenek igénybe, a többiek