Sashegyi Oszkár: Munkások és parasztok mozgalmai Magyarországon 1849–1867 : Iratok (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 6. 1959)

A végrehajtás rendben megtörtént, s az uradalom a végrehajtás napjától, 1864 ápr. 7-től a részére kihasított legelőföldet ténylegesen birtokolta. Máj. 4-én azonban a lakosok erre az 538 holdat kitevő és a község legelőjétől árokhúzás által elválasztott földrészre hajtották marháikat, s „midőn az uradalmi csőszök őket s marháikat a kérdéses földről elterelni akarták, mintegy 300—400-an botokkal s tégladarabokkal felfegyverkezve reájuk rohanván, őket az uraság földjéről élet veszélyeztető fenyegetésekkel nyílt erőszakkal elűzték". Az éjszaka folyamán az egész 1148 öl hosszú árkot is behúzták. Három nappal később, „midőn az uradalom a szóban forgó földrész felszántására 50 ekét kiküldött, s a kerületi szolgabíró által kirendelt megyei csenbiztos és két pusztázó legénynek fedezete mellett szántatni kezdett, csakhamar a több százra menő csoportban ott termett petrováci lakosok által megakadályoztatott, veszélyes fenyegetések, sőt tényleges testi bántalmazások közt a hely színéről a béresek, az uradalmi tiszt, sőt a fedezetül oda rendelt megyei csendbiztos, legényeivel, elűzettek. A felbőszült tömeg — köztük sok szabadságos katona is — győzedelmének mintegy diadalában ugyanazon nap délelőtti órákban a község házára rohanván, ott a jegyzőt s az érte esdeklő családját szidalmazások között bántalmazván, azután a jegyzőt a legelőre kitaszigálták", s azzal fenyegették, hogy „az általa hűtlenül eladott legelőn elevenen el fogják temetni..." A jegyzőnek családjával együtt este sikerült a szomszédos községbe menekülnie. Másnap a szolgabíró 100 főnyi katonasággal, 10 csendőrrel és a megyei pusztázó legénységgel bevonult Petrovácra. Bár a bevonulás nem talált ellenállásra — mint ahogyan számították — „mégis a népnek mogorva s dacos viseletéből észlelhető vala, hogy ha nem is kihívó, de elszánt védelemre készen áll". Mikor a katonaságot a városház előtti téren felállították, a tömeg minden oldalról körülvette s felette „megvető gőggel párosult szemlét tartott". Az elöljárók egyike sem mutatkozott, s így a katonaság beszállásolása a csendőrség közbejöttével történt meg. Később, amikor a szolgabíró az elöljárókat faggatni kezdte, azok nem voltak hajlandók kivallani, kik a zendülés fő okozói, hanem azt válaszolták, hogy az egész lakosság fel van zendülve. A következő napon — 9-én — a szolgabíró a községháza tanácstermében éppen a község beidézett előkelőivel tanácskozott „a baj voltaképpeni kiindulásáról", amikor nagyszámú néptömeg tódult be a községháza udvarára, s „ott fennhangon ugyanazt kiáltozta, mit az előbbkelőbbek a tanácsterembe, hogy t. i. a legelő övék és nem az uradalomé, hogy készebbek meghalni, mint abból csak talpallatnyit is az uradalomnak átengedni". A szolgabíró órákig tartó intései ellenére is egyhangúlag kijelentette a tömeg, „hogy a hatalom előtt ha meg kell is hajolniok, a legelő elkülönítésben elsők lenni nem akarnak". Végül a szolgabíró megígérte, hogy ezt a kívánságot felsőbb hatóságának jelenteni fogja, s erre a tömeg még azt kérte, „hogy a jelenlegi elöljáróság elbocsáttassék^ és helyükbe a néptömeg által ajánlott egyének alkalmaztassanak".