Mályusz Elemér: Zsigmondkori oklevéltár II. (1400–1410) : Első rész (1400–1406) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 3. Budapest, 1956)

ványát, a Podmaniczky Okmánytárat. Ezzel szemben oly oklevéltár lapjait, amely programszerűen csak a lényeget akarja közölni, nem lehet könnyen átforgatni. De éppen az a körülmény, hogy a magyar középkor kutatóját, bármely szempontú anyaggyűjtése közben, a kötet sokáig foglalkoztatja s nem engedi elszabadulni, kölcsönöz jelentőséget a vállalkozásnak. Összeállítójának érdeme nélkül, önmagában szakítást jelent azzal az anarchiával, amely a hazai és külföldi oklevélközléseket általában jellemezte. Regesztáink, amelyek egyegy szöveg után nem ritkán hat-hét kiadást is felsorolnak, élénken illusztrálják a felelősségnélküliséget, amely a múltban kiadót, szerkesztőt, közlésre szomjas kutatót arra indított, hogy megfontolás nélkül újból és újból közzé tegyen már ismert oklevelet. Ebben a vonatkozásban a pálma, úgy látszik, világviszonylatban is egyik millenáris forráskiadványunké. Azé, amelynek címével, így rövidítve : Ortvay : Temes, igen gyakran találkozik az olvasó. Ez a különben jól másolt szövegeket közlő kötet ugyanis egy és ugyanazt az oklevelet — a csanádi káptalan 1409 jan. 14. kiadványát — szorosan egymás után négyszer lenyomatta. Nyilvánvalóan nem fontossága miatt, hanem mert a különböző oklevelekben átírt szövegek azonossága nem tűnt fel a kiadónak még akkor sem, amidőn a nyomda a kefelevonatot eléje tette vagy talán azért, mert sajnálta, hogy kárba vész a másoló munkájának eredménye. Azt azonban mindenképpen számításba vehette, hogy eljárása nem kelt feltűnést s még kevésbé megütközést, sőt esetleg teljesen észrevétlenül marad. Mint az elmúlt félévszázad igazolta, feltevésében nem is csalódott. Utoljára, de nem utolsónak emlékezzünk meg arról a kifogásról, amelynek az 1953. évi Történeti Kongresszus alkalmával főleg a cseh és szlovák kutatók adtak hangot, sajnálkozva azon, hogy a kivonatok nem az oklevél eredeti nyelvén készültek s így a magyarul nem értők csak fáradságosan tudják azokat felhasználni. Felelet gyanánt célkitűzésünkre hivatkozunk : Azzal, hogy oklevelek tartalmát magyarul adjuk vissza, nemcsak helyet és papírt óhajtunk megtakarítani, hanem a forrásanyagot, kiemelve a szakemberek szűk köréből, közelebb igyekszünk hozni az érdeklődők szélesebb tömegeihez. Mintegy lehetőséget próbálunk adni, hogy a középkori oklevelek nyelvében járatlanok is forrásszerűleg megismerhessék a Zsigmond-kor társadalmi problémáit s azokról önállóan képet alkothassanak maguknak. Az idegen nyelvű szövegrészek — egy-egy szó, kifejezés vagy akár mondat — megértése ugyanis, így képzeljük, nem járhat különösebb fáradsággal, ha azok magyar mondatok közé illesztve jelennek meg s ha elsősorban nem fontosságuk miatt olvashatók latinul vagy németül, hanem azért, mert értelmüket »magyarul csak több szóval vagy félreértésre alkalmat adóan lehetne tolmácsolnia Ha tehát oly módon igyekeznénk kiadványunk számára nemzetközi figyelmet biztosítani, hogy lazítanánk az itthoni érdeklődőkhöz fűző kapcsolatokon, túlságosan nagy árat kellene fizetnünk. S még mindég kérdés maradna, hogy a külföldi kutatók elérnék-e céljukat. Okleveleinknek számra és értékre éppen nem jelentéktelen része ugyanis már megjelent nyomtatásban. Kötetünk ezek felől csak 2—3 soros rövid regesztákban tájékoztat, mivel felteszi, hogy a forráskiadványok az érdeklődő keze ügyébe esnek. A külföldi történészeknek azonban egyrészt a rövid utalás, még ha latinul olvashatják is, keveset fog mondani, másrészt egy-egy ritkább könyv, régibb folyóirat egyszerűen elérhetetlen marad számukra. Nem látjuk tehát indokoltnak, hogy az I. kötet jellegén változtassunk. Ugyanakkor azonban elismerjük, hogy szükség van olyan forráskiadványra, amely XV. századi fontos okleveleinket a magyarul nem tudók számára könnyen