Nagy István: A Magyar Kamara és egyéb kincstári Szervek (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 9. Budapest, 1995)

I. A MAGYAR KAMARA

letve mutatót szerkesztettek. Sőt egyes ügyosztályoknál a numerikus rend helyett a kútfő-tételes irattári rendszert kezdték alkalmazni, amely az iratok ügycsoportok szerint való rendezésének továbbfejlődését jelentette. Míg a numerikus rendnél egy-egy ügyiratba csak a beadványt, az erre készült fogalmazványt s az esetleges mellékleteket helyezték el, addig egy-egy kútfő bizonyos ügycsoport egész évi iratanyagát foglalhatta magába. A kútfőket (fontes) évenként 1-től kezdődő számozással (numerusokkal) látták el, s a kútfők egyes iratait, a tételeket (positiones) pedig minden kútfőn belül szintén 1-től sorszámozták. Ezt a rendszert a Magyar Kamara a Helytartótanácstól vehette át. Ott épp 1783-ban kezdték el a kútfő-tételes irattári rendszer alkalmazását, amely egyébként a Helytartótanács ügyvitelében az előadói rendszerből alakult ki. A Helytartótanács és a Magyar Kamara egyesítése idején az összevont irattári hivatal vezetését két irattáros látta el, akik 1787-ben szintén igazgatói címet és titkári rangot kaptak. Az irattár személyzete az egyesítés után inkább nőtt, mint csökkent. A Kamaránál 1785 előtt 10, a Helytartótanácsnál 12—16 alkalmazottja volt az irattárnak, az egyesítés után ez a létszám 24-re emelkedett (2 irattáros, 2 alirattáros, 4 irattári segéd, 4 sorjegyző, 8 írnok és 4 járulnok). A visszaállított Kamaránál 1791-ben ismét 10 főben rögzítették az irattári személyzetet (irattáros vagy regestrator, helyettes irattáros, 2 segéd, 2 lajstromozó, 2 írnok és 2 járulnok). A létszám 1818-ban változatlan, 1832-ben 1 irattárosból és 13 beosztottból állt az irattári hivatal személyzete. Az 1813. évi ügyviteli reform a legjelentősebb újításokat az irattári hivatal munkájában vezette be. Az újítások — bár nem érintették a Helytartótanácstól örökölt irattározási szisztéma alapjait — lényegesen módosították az irattári tárgyi egységek (kútfők) kialakítását és az irattári segédkönyvek szerkesztését. Az irattári hivatal 1790 után — amint ismeretes — a kamarai ügyosztályok iratanyagát a Helytartótanácstól átvett kútfő-tételes irattári rendszerben helyezte el. Az egyes ügyosztályok (departamentumok) iratait minden évben kisebb-nagyobb tárgyi egységekbe, kútfőkbe (fontes) csoportosította, a kútfőkön belül pedig tételekbe (positiones) sorolta. A kútfők minden évben 1-től kezdődő sorszámokat (numerusokat) kaptak, az egyes kútfők tételei szintén. Minden ügyosztály iratanyagához lajstromkönyvet készítettek, ezekben rögzítették az iratok kútfő-tételes rendjét. Ezeket a lajstromkönyveket betűrendes név- és tárgymutatóval látták el. E mutatóval ellátott lajstromokat (regestrum et index) számsorral is kiegészítették, amely az iktatószámokkal kapcsolatos kútfőket és tételeket (az iratok irattári, ma levéltári jelzetét) tüntették fel. A kamarai ügyvitel 1813. évi vizsgálata elsősorban azt kifogásolta, hogy az ügyosztályok iratanyagát sok kútfőre osztják fel, s ezek az iratok rendszerbe osztását körülményessé, az iratok felkutatását nehézkessé teszik. Az irattári hivatalhoz intézett 1813. február 12-i elnöki rendelet e fogyatékosságok kiküszöbölése végett meghagyta, hogy az irattár alkalmazottai a departamentumok iratainak rendszerezésénél minél kevesebb kútfőt (generales regestraturae numeros seu ita dictos fontes) alakítsanak ki, az iratanyagot nagyobb tárgyi kútfőkbe osszák és ne aprózzák szét. A mutatót készítőnek alaposan el kellett olvasnia a mutatózásra került iratok tartalmát, mind a helyes tartalmi kivonat, mind pedig a megfelelő címszavak (Schlagwörter) kijelölése céljából. Az 1813. és 1816. évi rendelkezések mély nyomot hagytak a Magyar Kamara irattári rendszerében. E rendelkezések végrehajtásának bizonyítékául szolgálhat az, hogy