Nagy István: A Magyar Kamara és egyéb kincstári Szervek (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 9. Budapest, 1995)

I. A MAGYAR KAMARA

könyvek és az ügyiratok. Az irattári hivatalra hárult az ügyintézés eme termékeinek rendszerezése, megőrzése és használhatóságának biztosítása az új ügyosztályi szisztémának megfelelően. Az 1772. évi utasítás szerkesztői részletesen szabályozták az irattári hivatalnak az ügyosztályi rendszer megvalósításával kapcsolatos teendőit. E szabályozás értelmében az ügyiratokat ügyosztályok szerint kellett szétosztani, s az ügyosztályokon belül időrendben, hónapok szerint csomókba gyűjteni. Előzőleg minden fogalmazvány (illetve a hozzá csatolt beadvány és a mellékletek is, tehát az ügyirat minden darabja) az irattárba való érkezéskor külön irattári jelzetet kapott, amely tartalmazta az ügyirat havi sorszámát, az évet, hónapot és az ügyosztály nevét (pl. No 80 ex februario 1774 in re salinari). A sorszámozást minden hónapban elölről kellett kezdeni, s az ügyiratokra a megfelelő sorszámot érkezésük sorrendjében vezették rá. Az irattári jelzettel ellátott fogalmazványra (ebben helyezték el ugyanis az ügyirat többi darabjait) tartalmi kivonatot is kellett készíteni. E munkálatok elvégzése után helyezték el az ügyiratokat a megfelelő ügyosztályok iratanyagában, ahol az egyes darabok sorszámok szerinti rendjében, mivel a sorszámozás közös volt, természetesen hézagok, ugrások keletkeztek. Az így elhelyezett iratok könnyebb megkeresésére és nyilvántartására az utasítás lajstrom- és mutatókönyvek készítését írta elő. Az iratanyag tárgya (ügyosztályi hovatartozása) szerint több könyvet kellett készíteni. E lajstromkönyvekbe a sorszámok rendjében be kellett jegyezni az ügyirat tartalmi kivonatát, s a fasciculus számát, amelyhez az ügyirat tartozott. A lajstromkönyvekhez betűrendes tárgy- és névmutatót is kellett szerkeszteni. E mutatóknak a lajstrom megfelelő lapszámára kellett utalniuk. (L. a „Libri capitales officii registraturae" nevű iratállagot.) Külön szól az utasítás a királyi rendeletekről, amelyek általában több ügyben intézkedtek, s így egyes részei más és más ügyirathoz tartoztak. Mivel az eredetei királyi rendeletet nem lehetett több ügyirathoz csatolni, azért különálló pontjairól már az iktatóhivatalban másolatokat készítettek. Ezeket a másolatokat az irattárban a megfelelő ügyirathoz kellett helyezni, egyben a másolatokra rá kellett vezetni az eredeti királyi rendelet irattári jelzetét is. (Az eredeti királyi rendeleteket ugyanis külön sorozatban őrizték (1. a ,,Benignae resolutiones" nevű iratállagot). Az 1772. évi utasítás előbbi rendelkezésében tulajdonképp az iratok tárgyi rendezésének egyik alapvető elvét szögezi le, mégpedig azt, hogy tárgyilag elkülönülő irategyütteseket csak úgy lehet kialakítani, ha minden ügyről külön iratunk van. Az irattári hivatal munkája 1773-ban szintén tetemesen megnövekedett. Az új körülmények között a kamaraelnök szerint a következő személyzet vált szükségessé a munka elvégzésére: 1 irattáros, 1 alirattáros és 2 segéd (adjunctus) az iratok tartalmi kivonatainak az elkészítésére, 2 sorjegyző (regestrans) a libri capitales vezetésére, 2 járulnok a libri capitales mutatóinak készítésére, 2 járulnok az iratok kivételére és visszahelyezésére, szerelésekre, őrjegyek készítésére, királyi rendeletek és egyéb iratok másolására, tehát összesen 10 személy. A segédhivatalok új személyzetét megállapító 1773. július 10-i királyi rendelet jóvá is hagyta a kamaraelnök javaslatát. Nehézkessége miatt 1783-ban szakítottak az 1773-ban bevezetett sorszámozási és lajstromozási rendszerrel. Az egyes ügyosztályok iratait ezentúl önálló sorszámozás szerint rakták rendbe, s minden ügyosztály anyagához különálló lajstromkönyvet, il-