Nagy István: A Magyar Kamara és egyéb kincstári Szervek (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 9. Budapest, 1995)

I. A MAGYAR KAMARA

Míg a tisztázatok aláíratáson voltak, addig a fogalmazványokat a csatolt iratokkal együtt a kiadóhivatalban kellett visszatartani. A beadványokat a fogalmazványokba kellett helyezni, s a fogalmazványokat sorba kellett rakni. Miután a tisztázatot a címzettnek elküldték, a kiadó teljesítette kötelességét, és a fogalmazványokat (az abba helyezett beadványokkal, tanácsi jegyzőkönyvekkel, esetleg más csatolt iratokkal együtt) az irattári hivatalnak küldte meg. Az irattárnak átadott iratok, amint az előzőekből is látható, már nem egyes iratfajták, hanem legalább a beadványt és annak elintézése révén keletkezett fogalmazványt tartalmazó ügyiratok (akták) voltak. Az 1772. évi utasítás ezzel szakított az irategységek kialakításának addigi hagyományos módjával, amikor a tanácsülési tárgyalás és elintézés alatt együttlevő iratokat az elintézés után iratfajtánként szétválogatták, s úgy helyezték el az irattárban. A beadvány és az elintézés-fogalmazvány összecsatolásával az utasítás a Magyar Kamaránál az ügy iratképzést honosította meg. A Magyar Kamarának ebből a korszakból származó ügyosztályi iratai arról győznek meg bennünket, hogy az 1772. évi utasításnak a kiadóhivatal munkáját, a tisztázatok lemásolását, elküldését, a kiadmányok nyilvántartását, az ügyiratok kialakítását illető rendelkezéseit lényeges vonásokban végrehajtották. A kamaraelnök a segédhivatalok új személyzetével kapcsolatos 1773. április 2-i felterjesztésében leírja a kiadóhivatal megváltozott munkáját. A kiadmányok elküldése után a fogalmazványon, a hozzátartozó beadványon és a csatolt iratokon kívül a tanácsülési jegyzőkönyv is a kiadóhivatalba került. A tanácsülési jegyzőkönyvet (jegyzőkönyv-ívet) a megfelelő ügyiratokkal szerelték össze, s úgy küldték az irattárba. A tanácsi jegyzőkönyveket itt szétválasztották az ügyiratoktól. A kiadóhivatalba érkezett expediálandó iratokat egyébként nem az utasítás szerint előírt nyilvántartókönyvbe, hanem rovatos tabellákba vezették, s itt jegyezték fel az iratok sorsával kapcsolatos mozzanatokat. (L. a „Tabelláé cameralium expeditionum 1773—1783" nevű iratállagot.) A kiadóhivatal kötelessége volt a tanácsülési jegyzőkönyvek sürgős lemásolása. E jegyzőkönyv-másolatokat küldték fel az udvarhoz ellenőrzésre. A kiadóhivatal személyzete másolta ezenkívül a kiadmányokhoz csatolandó mellékleteket is, és végezte tulajdonképp (a számvevőségi és pénztári ügyekre vonatkozóak kivételével) az összes másolási munkákat. Az 1772. évi utasítás végrehajtása tetemesen megnövelte a kiadóhivatal feladatait. Az új ügyviteli rendszer értelmében a fogalmazók, a kiadóhivatal eddigi támaszai, a titkárok mellé kerültek, tehát 8 állást új alkalmazottakkal kellett betölteni. A kamarai segédhivatalok új személyzeti státusát szabályozó 1773. július 10-i királyi rendelet 35 főnyi személyzetet engedélyezett a kiadóhivatalnak és irodának (1 kiadó, 1 kiadói segéd, 2 kiadó-kancellista, 18 kancellista, 12 járulnok, 1 fűtő). A következő években, főleg azonban 1780 után, a kiadóhivatal teendőit nemcsak az új ügyintézési rendszer, hanem a Magyar Kamara feladatainak, hatáskörének növekedése is megszaporította. A kiadóhivatal, amelynek személyzete 1780 után érdekes módon csökkent az 1773. évihez képest, csak úgy tudott megbirkózni a munkatöbblettel, hogy ideiglenes alkalmazottakat foglalkoztatott. A Helytartótanács és a Magyar Kamara egyesítésekor II. József uralkodása alatt a két hatóság kiadóhivatalát is összevonták. Az egyesített hivatalt két kiadó vezette, akik 1787-ben elnyerték az igazgatói címet és a titkári rangot. Beosztott személyzetük 2 kiadói segédből, 44 írnokból és járulnokból tevődött össze.