Nagy István: A Magyar Kamara és egyéb kincstári Szervek (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 9. Budapest, 1995)

II. EGYÉB KINCSTÁRI SZERVEK LEVÉLTÁRAKBA NEM SOROLT KINCSTÁRI FONDOK

Sokat tett a kincstári igazgatás a Bánság elhanyagolt vagy még egyáltalán föl sem tárt bányáinak (réz-, vas-, ezüst-, majd kőszénbányák) újjáépítéséért, megnyitásáért. Nagy számban hívott be vezető szakembereket (Bergmeister, Bergüberreiter), nem különben bányamunkásokat a Felvidék s a külföld bányáiból, új érclelőhelyek után kutattatott (higany, mosható arany), terveket, térképeket készíttetett, javíttatta a technikát, ellenőrizte a bányászok bérét, helyenként bányaorvosról és iskoláról gondoskodott. Egy idő után azonban (1734) a bányákat magánkézbe adta s a század közepétől az Adminisztráció helyett már külön bányahatóság foglalkozott a bányaügyekkel. Mindvégig irányítása alatt maradt a sóelosztás; a Bánságot Erdély látta el sóval; a sóigazgatás ottani szervei főként a vízaknai bányából irányítottak sót ebbe az országrészbe. A vízi sószállítók szerződéses alkalmazottai voltak a kincstárnak s külön kiváltságokban is részesültek. A tartományi igazgatásnak kellett a tárolás céljait szolgáló sólerakóhelyeket megépíteni vagy berendezni, mérlegekkel és más kellékekkel fölszerelni, majd az eladásból származó jövedelmeket beszedni, kezelni és továbbítani. A 18. század második felében a kicsiben (a la minuta) való sóelárusítás jogát bérlőknek adták ki. Szinte a semmiből teremtették meg az elmaradott országrész iparát. A kincstár egyrészt támogatta a kisipart (betelepítésekkel, sok iparengedély kiadásával, a kontárok elleni védelemmel), különösen a helyi nyersanyagok feldolgozóit (kovács, ötvös, ács, tímár, kordovánkészítő stb.) s ugyanakkor meg is adóztatta őket (Gewerbsteuer, taxa); másrészt sajátkezelésű kincstári kisüzemeket (mészégető, salétromkészítő) és manufaktúrákat szervezett (gyapjú- és selyemfeldolgozó üzemek, tégla-, sodrony gyár, papírmalom, olajsajtó stb.); utóbb ezek közül is sokat bérbeadott. Sok esetben bérlők kezén voltak a bányatermékek feldolgozását szolgáló vas- és rézhámorok, üveghuták, „arany- és ezüstgyárak". Máskor a felépítést, berendezést, üzemeltetést és áruértékesítést mindvégig a kincstár végezte. Kincstári szervek ellenőrizték a Bánság kereskedelmi forgalmát, elsősorban a külkereskedelmet. Nem sokkal 1716 után már felállították a határszél új vámhivatalait, szabályozták működésüket, elrendelték egyes áruk kiviteli tilalmát, megszabták a vámtarifát, majd időről-időre vámmentességeket, kedvezményeket, kiviteli engedélyeket adtak. Export-áru volt elsősorban a gabona, rizs, szarvasmarha, réz, vas, — osztrák, olasz tartományok és Törökország felé. A kereskedő-társaságok (Keleti társaság, Görög kereskedő társaság, Bánsági kereskedő társaság, Rác-görög kereskedő társaság) adófizetés fejében nyertek kiviteli engedélyt; törökök államközi kereskedését csak nagyban engedélyezték. Külön gondjuk volt a külföldi pénzek forgalmának s a csempészetnek az ellenőrzésére. Az adminisztráció adott engedélyt üzletek nyitására (sőt szabályozta a nyitvatartási idejüket is), gabonával, liszttel, gyapjúval, cukorral, borral való kereskedésre, ellenőrizte passzusok útján a szarvasmarhaforgalmat, továbbá a vásárokat és a vásári árakat. Utak, hidak, révek építéséért és rendbentartásáért, folyószabályozásért, a postaforgalom megjavításáért, átirányításáért mind az Adminisztráció volt felelős. A tartomány politikai nyugalmát, közbiztonságát, a lakók helybenmaradását megyeszervezet híján a Bánság polgári és katonai szerveinek közös erővel kellett biztosítaniuk; az Adminisztráció gondoskodott a pátensek kihirdetéséről, melyek a legfontosabb politikai-igazgatási közölnivalókon túl az élet egyre apróbb részleteit szabályoz-