Nagy István: A Magyar Kamara és egyéb kincstári Szervek (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 9. Budapest, 1995)

II. EGYÉB KINCSTÁRI SZERVEK LEVÉLTÁRAKBA NEM SOROLT KINCSTÁRI FONDOK

metek behívása útján. Az 1720-as évek első felében lezajlott bevándorlási hullám nagyságára nézve a későbbiekhez nem fogható ugyan, de a betelepültek közül sokan pusztultak el egyrészt az 1737—1739-es háborúban, másrészt az azt követő pestisjárványban. Akik még megmaradtak az Al-Duna mentén betelepültek közül, azok északabbra húzódtak innen. Helyüket a Duna jobb partjáról bevándorolt szerbek foglalták el. Mária Terézia és II. József uralkodása alatt egyre szervezettebben s egyre inkább kincstári irányítás alatt folyt a tartomány benépesítése. Az Adminisztráció gyakran adott megbízást — s hozzá pénzt — külföldi telepesek toborzására és sokat áldozott arra, hogy a jövevények helyzetét megkönnyítse, hogy őket a legszükségesebbekkel ellássa. Helyük kijelölése, a szükségessé vált áttelepítések engedélyezése Temesvárott ment végbe. Gondoskodnia kellett az udvar által ideirányított invalidusok, a feloszlatott határőrvidékek lakosai és a toloncoltak elhelyezéséről is. Az Adminisztráció rendelte el a szükségessé vált népesség-összeírásokat s utóbb a földmérést, telkek elosztását, kimérését is. A kincstár bánsági gazdálkodásának egyik legjelentősebb jövedelemforrása az uradalmakban folyó mezőgazdasági termelés volt (elsősorban az úrbéresek földjén, kisebb részben császári majorságokon). Az Adminisztráció kezdettől fogva sokat tett a hódoltság alatt kétségbeejtően visszafejlődött táj agrártermelésének megjavításáért. Folyt a csatornaépítés és a mocsárlecsapolás, az erdőtelepítés, az erdő- és vadőrzés, a hasznosnak vélt növényfajták (len, kender, kukorica, dohány, rizs, olajfa, eperfa stb.) propagálása, hasonlóképp külföldi ló- és juhfajtáké, de mindenekelőtt a selyemhernyó tenyésztésé. Szükség esetén gondoskodtak vásárolt vetőmagvak behozataláról, sáskajárás, fagy, jégeső miatt károsultak megsegítéséről, a szüretelés, kertépítés ellenőrzéséről. A majorsági termésként, úrbéri szolgáltatásként vagy az egyháztól bérelt tizedként beszedett termést a kincstár élelemraktáraiban tárolták s onnan adták át a hadsereg élelmezési biztosainak vagy értékesítették pénzen. Kincstári szervek szedték be a földesúri pénzadóként megkövetelt taxát, a pénzen megváltott terménytizedet s ők értékesítették kellő beosztással a robotot is. Az erdők nemcsak a katonai, kincstári építkezések, hámorok épületfaszükségletét s a hadsereg tüzelőellátását szolgálták, hanem jutott a fából eladásra, úrbéresek használatára, a makkoserdőkből pedig a kincstári sertések legeltetésére is. A makkosok egy részét bérbeadták, ugyanúgy sok legelőt, halászóhelyet s a puszták legnagyobb részét (rendszerint árverés útján). Javarészt bérben voltak a kincstár „kisebb haszonvételei" is: a korcsmák, sör és pálinkafőzők, vendégfogadók, malmok, s utóbb a mehádiai fürdő is; volt idő, amikor a bécsi utasításra minden bánsági kincstári jövedelmet bérbe kellett adni. A földesúri taxán kívül a lakóknak állami ,,contributio"-t is kellett fizetniük; a Bánságra eső részt az Adminisztráció osztotta szét a kerületek közt s az ő közegei hajtották be, kezelték és adták tovább. Az állami adót kvártély és állami robot (építőmunka, forspont) — kötelezettség egészítette ki; ezek elosztása ugyancsak kincstári feladat volt. A városok, iparosok, görögkeletiek, zsidók, cigányok különleges adókat fizettek, a jövedelmeket egy idő óta ,,arrha" terhelte. Háború idején rendkívüli adót vetettek ki. Az adópanaszosok, kedvezmény kérők a temesvári központ intézkedéséért folyamodtak. Az adminisztráció adószedő funkciója nem ért véget a megyék megalakulásával sem. Egy ideig a két intézmény (megye és adminisztráció) közös adószedő bizottságot küldött ki.