Nagy István: A Magyar Kamara és egyéb kincstári Szervek (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 9. Budapest, 1995)

I. A MAGYAR KAMARA

megfelelő módon gondoskodjék az ügyek megtárgyalásáról. Kifogásolni valót inkább a titoktartás körül találtak, ugyanis a tanács döntéseiről illetéktelenek tudomást szereztek. A tanácsülésen a tanácsosok általában rangjuk szerinti sorrendben ültek és szavaztak. A rangbéli elsőbbség kérdésében 1691-ben úgy döntöttek, hogy a mágnás tanácsosok a köznemesi tanácsosok előtt ülnek és szavaznak, később 1692-ben már nem tettek ilyen különbséget, hanem kimondották, hogy a rangelsőbbség kérdésében a szolgálati idő, illetve a megfelelő rangfokozatba való kinevezés ideje az irányadó. A titkári munka nagy fontossága miatt az 1696. évi utasítás több vonatkozásban kitért az akkor működő két titkár és altitkár tevékenységére. Az utasítás lelkére köti a titkároknak a hivatalos titok megőrzését, magánügyek intézését szigorúan megtiltja. Hiányolja az utasítás azt, hogy a titkárok bizonyos iratokat nem küldenek át a számvevőhivatalhoz. Elrendeli, hogy ezentúl a pénzkiutalásra kiadott császári rendeleteket, adományleveleket, átírási okmányokat, szerződéseket és ehhez hasonló iratokat küldjék meg a számadásmesternek. Külön szól az utasítás az altitkár tevékenységéről. Az altitkár segített a titkárnak az iratok kiadásában (esetleg fogalmazásában) is. A magyar kamarai pénzügyigazgatás XVIII. századi fejlődésében az első fontos változást az 1720. évi kamarai utasítás hozta. Az utasítás, a korszerűbb igények szerint csak a pénztári és a számvevőségi munkát, esetleg kisebb mértékben a titkárok munkáját szabályozta. Nem valósított meg olyan jellegű reformot az ügyvitel terén, mint amilyet a Bécsi Udvari Kamaránál 1714-ben a bizottsági, illetve az 1732-ben az előadói rendszer bevezetése jelentett. A Magyar Kamara munkája a Szepesi Kamara, illetve kamarai adminisztráció és a budai kamarai kerület tényleges alárendelése következtében megnövekedett, ezért az utasítás hat tanácsos helyett nyolcban, illetve az elnökkel együtt kilencben állapította meg a tanács létszámát. Előírta, hogy kamarai tanácsos csak a magyar alkotmányt jól ismerő, a magyar jogban jártas és a kamarai ügyek intézésében gyakorlott személy lehet. A tanács személyzete új tisztviselővel, a jegyzőkönyvvezetővel (protocollista) bővült, aki átvette az egyik titkártól a tanácsülési jegyzőkönyv vezetését, s ezzel mentesítette a titkárt vagy az altitkárt ettől a feladattól. A protocollistának egyébként az is kötelessége volt, hogy a Kamarához érkezett iratokat, amelyeket az elnök a bemutatás napjának feltüntetésével, ,,praesentatum"-mal látottéi, sorjában feljegyezze. Ebben tulajdonképp az iktatás kezdetlegesebb formájának a bevezetését kell látnunk. Az 1720. évi utasítás az 1672. évinél részletesebben foglalkozik a titkárok munkájával, illetve a kimenő iratok elkészítésével és kiadásával (expediálásával). A titkároknak kellett az irattárból a szükséges iratokat a jegyzőkönyvhöz csatolniok, ők rakták sorba keltük szerint a beérkezett iratokat és terjesztették elő a tanácsülésen, így tulajdonképp az elnök mellett az ügyek előadóivá váltak, s munkájuk a tanácsülésen, ahol eddig inkább csak véleményt nyilvánítottak, kiszélesedett. Természetesen az ügyek ismertetése, mind az elnök, mind a titkárok részéről szóbelileg történt, írásbeli előterjesztés általában ekkor még elég ritka volt. A titkárok jegyezték fel a tanácsosok javaslatait (votum) és a tanácsi határozatokat. Ezek alapján készítették el a fogalmazványokat, amelyeket a tanácsülésen fel kellett olvasniok. A jóváhagyott fogalmazványt az illetékes titkár és az elnök írta alá. Minden jóváhagyott és aláírt fogalmazványt ,,vi-