Nagy István: A Magyar Kamara és egyéb kincstári Szervek (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 9. Budapest, 1995)

I. A MAGYAR KAMARA

hogy a sóbányászatot a Bécsi Bányászati Kamara alá helyezték. A sóeladással és a sóbevételekkel azonban továbbra is a Magyar Kamara, illetve a Magyar Kamarával egyesített Helytartótanács rendelkezett. A sóbányászat II. József halála után ismét a Magyar Kamara hatáskörébe került vissza.

40 A nemesfém-bányászatnak a Magyar Kamarához való csatolását mind a Magyar Kamara, mind a magyar rendek továbbra is többször megkísérelték, az eredmény azonban igen sovány volt. A Magyar Kamara területén fekvő ún. alsó-magyarországi bányavidék (a hét bányaváros kerülete) már a XVI. századtól kezdve az Alsó-Ausztriai Kamara, illetve a XVII. század első harmadától kezdve az Alsó-Ausztriai Kamarát bekebelező Bécsi Udvari Kamara alá tartozott. A Szepesi Kamara területén fekvő ún. felső-magyarországi bányavidék (a későbbi szomolnoki bányafelügyelőség területe) és a nagybányai bányavidék ügyeivel ugyan foglalkozott a Szepesi Kamara, de ezekben az ügyekben a Bécsi Udvari Kamarától függött. Ez a helyzet az 1740-es években is, amikor a Habsburg-birodalomban a bányaigazgatás újjászervezésére 1745-ben Bécsben felállították a Bányászati Tanácsot (Bergwerksconsilium), majd ennek utódaként 1747-ben az Udvari Bányászati Kollégiumot (Münz- und Bergwesens-Directions-Hof-Collegium). Ennek a szervnek a feladata volt a bányaügy központi fejlesztése, és ez az elődje a későbbi Bányászati és Pénzverési Kamarának (Hofkammer in Münz- und Bergwesen). A magyar kincstári bányászat és pénzverés ügye 1747-ben szintén a Bécsi Bányászati Kollégium fennhatósága alá került. Ennek rendelték alá a magyarországi bányászat élén álló Selmecbányái főkamaragrófot, továbbá a szomolnoki és a nagybányai bányainspektort is. Ez természetesen ellentétes volt az 1741. évi XIV. tc.-kel, amely a sógazdálkodással és sóbányászattal együtt a nemesfémbányászatnak a Magyar Kamara alá rendelését is kimondta. A Magyar Kamara akkori elnöke, Grassalkovich Antal 1749-ben megkísérelte a Magyar Kamara részére megszerezni legalább azokat a bányákat, amelyeket azelőtt a Szepesi Kamara kezelt. Ezért 1749-ben, hangsúlyozva azt, hogy az udvari kvóta és a kamatok fizetésével mennyire sikerült a Magyar Kamarának a kincstár adósságait csökkenteni, a szomolnoki rézbányák, a nagybányai arany- és ezüstbányák kezelésének átadását kérte. ígéretet tett arra is, hogy a bányákból az eddigieknél nagyobb jövedelmeket fog kihozni. Az udvar azonban azzal az érveléssel, hogy a bányaügyet terhelő nagy államadósságok az egész birodalmi bányaügy összefogását követelik meg, elutasította Grassalkovich Antal magyar kamaraelnök kérelmét. A bányaügy birodalmi összpontosításából így Magyarország sem maradt ki. A Magyar Kamara hatáskörében csak a nemesfém tiltott kivitelének, a pénzhamisítás üldözésének ügye maradt, s az kezelte továbbra is az uradalmi bányákat. A bányászat vonalán a továbbiakban sem történt változás. A Magyar Kamarának adott 1772. november 14-i utasítás szerint is a bányászat ügyét a Bécsi Udvari Kamara (illetve annak bányászati departamentuma) irányításával működő alsó-magyarországi (Selmecbányái) főbányagróf intézi. A Magyar Kamarának csupán annyi szerep jutott, hogy a főbányagrófság tevékenységét támogassa. II. József rendszerének összeomlása után a magyar rendek az 1790—92-i országgyűlésen ismét erőteljes akciót indítottak a bányászat visszacsatolása érdekében. Ismét megszületett egy országgyűlési törvénycikk (1790. évi XXII. te), amelyben a király biztosította a rendeket, hogy a bányaügyet az országgyűlés után a Magyar Kamara alá fogja rendelni.