Maksay Ferenc: A Magyar Kamara Archívuma (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 8. Budapest, 1992)

IRATOK - E 156. Urbaria et conscriptiones

jobbágy-e az összeírt), s ezzel szinte egy időben a teherbíróképesség másik meghatározójával, a serdültebb, de még az apai házban lakó fiak számának vagy nevének, korának megadásával. A kötelezettségek helyes megállapítása céljából egyre részletesebben tüntetik föl a jobbágyföldek művelési ágak szerinti megoszlását (helyenként az elvetett terményeket) és a terméseredményeket. Az uraknak szemmel kellett tartaniok az úrbéri állapotban beállott változásokat: a határnak foglalás, eladás, zálogolás útján való csökkenését, a telekállománynak úri foglalás vagy a föld egy részéről való lemondás következtében beállott kisebbedését, nemkülönben, — ha a birtoknak társtulajdonosai is voltak, — a föld és a jövedelem megoszlását. Fontos volt a birtok egészének számontartása: ezt a földrajzi fekvés, a határ leírása könnyítette meg (utóbb pontos Metalinstrument-ek vagy határjáró oklevelek formájában), valarnint a szomszéd községek felsorolása, a talaj, a termeivények ismertetése. A leírt község, mezőváros egészében való tájékozódáshoz segített hozzá (különösen nagyobb helységek esetén) az utcák, szőlőhegyek és dűlők, szántórészek stb. vagy az egyszerű házak sorából kiemelkedő épületek (kamarai, harmincadosi ház, iskola, fürdő, kórház, kocsma stb.) megnevezése. Az összeírások a városi lakóházaknak nem egyszer belső helyiségeit is részletezték. Az úrbéri birtokállomány meghatározása után annak rögzítése volt a legfontosabb, milyen jövedelmeket várhat az úr a földjétől és népeitől. Köztük első helyen a pénz- és terményszolgáltatások állnak, melyekkel kapcsolatban a következőket határozták meg: az év melyik szakában mennyi pénzadót (censust) kell fizetniök a jobbágycsaládfőknek, mennyit a zselléreknek és mennyit a községnek együttesen; milyen és mekkora soronkívüli pénzadók terhelik a népet, rendszerint régi, elavult terményadók vagy robotfajták (ártánypénz, asztalpénz, sarlópénz stb.) megváltásaként; melyek a fő termény- és állatszolgáltatások (gabonakilenced vagy ún. akógabona, borkilenced vagy hegyvám, külön a falun kívül lakó parasztok részéről, bárány- disznó-, méhkilenced, illetve tized) és melyek a — gyakran ajándéknak nevezett — kisebbek (tehén, baromfi, tojás, vaj, sajt, faggyú, kalács, méz, viasz, széna, káposzta, hüvelyesek és különböző vetemények, len- és kendermag, olaj, sáfrány, paprika és más fűszerek, szelíd és vadgyümölcs, aszalt szilva, len, kender, némelyikük már félig feldolgozott termék). Rendszerint külön szabályozták a halászat hozadéka után a földesúrnak járó halmennyiséget és halfajtákat, a madárfogásból, esetleg vadászatból őt illető részt (hegyipásztornépek adója, soltészok nyest-, rókabőr-, sólyombeadása). Az úr elvárta, hogy a paraszti háziipar, esetleg kisipar termékeiből is részesítsék a megfelelő hányad erejéig. Az ilyet hol az egyes mesteremberek, hol minden családfő, hol a község együttesen adta be (deszka; tál, fazék, tányér; fonál, vászon, kötél, pokróc, nyereg, rosta; puska; sör). Előfordult, hogy a földesúr olyan árut követelt meg a paraszttól, amit az nem maga állított elő, hanem pénzen kellett beszereznie (például sót). A paraszt megadóztatásának sajátos módszere volt, amikor az úr saját áruit erőszakolta megvétel céljából — a szokottnál magasabb áron — a parasztra (halat, sajtot, bort stb.). A pénz- vagy termékszolgáltatást helyenként rendkívüli alkalmakra írták elő: az úr családi ünnepeire (esküvő, keresztelő, temetés), országgyűlés vagy megyeszékgyűlés tartására vagy a paraszt eltávozása esetére. A jobbágyot terhelte a földesúr vagy tisztjei élelmezése, ha azok a faluba látogattak, máskor a közeli várőrség eltartása nehezedett rá.