Maksay Ferenc: A Magyar Kamara Archívuma (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 8. Budapest, 1992)
IRATOK - E 206. Rationes salinares
(A harmincadosok ugyanis a sóadminisztrációnak adták át, amit a határon átvitt sóból vámként bevettek,) A sót időnként nem pénzért, hanem gabonáért árusították; ilyenkor a gabona került a bevétel rovatába. A rendszeres számadások mellett a bevételeket illetve kiadásokat feltüntető kisebb jegyzékek is készültek; így ,,registrumok" a sóvágásról (sóvágónkénti részletezéssel), kimutatások munkásoknak adott élelmiszerről, takarmányról és pénzről („Lohnbuch" formájában is), hátralékjegyzékek, elszámolás-kivonatok. Megmaradt néhány számadás azoktól is, akik utólagos elszámolásra vettek át sót a kincstár sóofficináitól (harmincadosok, eperjesi Salzamtmann), továbbá a harmincadosok kimutatásai a vámon átszállított sóról. Az épületek állapotát, az eszköz- és anyaggyarapodást illetve fogyást épületbecsük, leltárak segítségével tartották számon. Egyikük mellett részletes bányahelyszínrajz maradt meg (Sóvár az 1570-es évekből). A kamara előtt való elszámolás iratkellékei közé tartoznak a fentieken kívül a számadások igazolására szolgáló s ugyancsak a számvevőségen bemutatott nyugták, ellennyugták, elismervények és bizonyságlevelek (eredetiben és másolatban) az állandó alkalmazottaktól, a sóvágóktól, a szállítóktól, az alkalmi munkát vállalt iparosoktól, a megvett munkaeszközök és állatok eladóitól; pénzről, eladott vagy átvett sóról, a sótisztviselők számára fölvett élelemről. E bizonyító iratok egy részének másolatait külön könyvbe is bevezették, máskor lajstromozták. Azok számára, akik sót vettek át vagy vásároltak, az eladók (átadók) vagy a megyei esküdtek bizonyságlevelet, illetve engedélylevelet adtak, hogy a szállítást biztosítsák. Ilyen levelek különállóan is, könyvbe bevezetve is nagyobb számban maradtak ránk. A számadásokat a szepesi kamara számvevőségén ellenőrizték, megtették a velük kapcsolatos észrevételeket, melyekre a számadáskészítők válaszoltak. A vitás kérdésekben többször vallatás is szükségessé vált, nem különben a kincstárt ért károsodás eseteiben is, így az 1697-es fölkelés után. A nem számadás jellegű iratok zöme a sóofficiálisok levelezéséből áll, amelyet elsősorban a szepesi kamarával folytattak. A kamara utasításokat adott a hivatal megindításakor s később is, többek között a kiutalásokra, a sóárakra vonatkozóan. Bocskai István, Bethlen Gábor közvetienül is küldött utasításokat a sóofficináknak. Az officiálisok a bányászat, az értékesítés, a munkások dolgában fordultak fölöttes hatóságukhoz kérdésekkel, jelentésekkel, tervezetekkel. A szepesi kamarát és a sóhivatalokat kívülállók is megkeresték: polgárok kértek officinái állást, városok adták elő katonai hatóságok elleni panaszaikat, parasztok, iparosok, sóvágók kérvényeztek vagy panaszkodtak. Szerződések őrzik a bányák árendáltatásának s más, magánosokkal kötött kincstári ügyleteknek emlékét. Maradtak ránk sóügyekben kelt kamarai vagy számvevőségi rendeletfogalmazványok, bányák vizsgálatára kiküldött kamarai bizottságok iratai (instrukció, jelentés) s egy-két királyi rendelkezés-másolat is. Az iratok közé keverten találhatók dézsma-, kincstári birtok-, harmincad- és gabonaraktári ügyekben kelt iratok, elszámolások is. A salétrom, e fontos hadianyag termelése a kincstár irányítása alatt folyt; Szabolcs és Bihar megye szikes földjein paraszti salétromfőző-mesterek (magistri proprii salnitrarii, rusticani coctores) végezték, főleg Apagy, Bogdárry, Cséffa, Demecser, Nagykálló, Nagykereki, Monostorpályi, Oros, Tas helységek salétromföző műhelyeiben (ustrinae salis nitri coctoriae, fabricae). Némelyik fabrica, úgy látszik, a fiskus tulajdona volt, és a mesterek csak bérletként használták.
