Maksay Ferenc: A Magyar Kamara Archívuma (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 8. Budapest, 1992)
IRATOK - E 206. Rationes salinares
már működő harmincadosra bízva a teendők ellátását. A máramarosi só elosztóhelye Tokaj volt, onnan szállították a többi lerakóhelyre. 1689-től illetve az 1690-es évektől a Rákóczi-szabadságharcig ilyen officinák működtek Tokajban, Ungváron, Váradon, Debrecenben, Polgáron, Tiszabecsen, Tiszaújlakon, Munkácson, Beregszászon, Ónodon, Tiszalucon, Nagybányán, Lőcsén, Miskolcon, Szatmáron. Ezt megelőzően csak egy sóadminisztrációs fiókot ismerünk: Eperjest a városi Salzgraf illetve a Salzamtmann utján látták el Sóvárról kapott sóval, s alkalmilag egy-egy harmincados is vállalt sóértékesítést. A bányákban sóvágók — a környékbeli faluk szegény napszámosai — által kitermelt különböző méretű és minőségű só többféle úton juthatott a fogyasztókhoz. Egy részét kamarai utasításra már maga a helyszíni sóüzem kiutalta fizetés, díjazás fejében, illetve a hadseregélelmezés céljaira (alkalmazottaknak, élelmiszerraktáraknak, csapatoknak), más részét eladta kis tételekben, zöme azonban — legalábbis a XVU. század vége óta — „elővásárlók" (praeemptorok) kezére jutott, akik ugyancsak kisebb tételekben adták át illetve adták el a kiutalásban részesülőknek vagy a vevőknek, esetieg további praeemptoroknak. A Máramaros és Tokaj közti víziszállítást nagy részben tutajos vállalkozók — akik jórészt a Felső-Tisza vidék magyar parasztságából kerültek ki — bonyolították le. Egy-egy szállítmányt gyakran utólagos elszámolásra vettek át, s lent, a tokaji praeemptornak adták el. Miután Erdély Habsburg-uralom alá került, az erdélyi sót is bekapcsolták a magyarországi forgalomba: Váradon, Debrecenben, Miskolcon, Nagybányán désí sót is árusítottak. A sóüzemek vezetőinek időről-időre el kellett számolniuk a szepesi kamara számvevőségének a bevett és kiadott sóról, pénzről, valamint az üzem ingóvagyonáról. Ezeket az elszámolásokat őrizte a szepesi kamara, illetve kamarai adminisztráció, majd az adminisztráció megszűnte után a magyar kamara levéltára. Az elszámolásokkal és mellékleteikkel együtt ide kerültek a sótisztviselők irattárai is, a kamarától, hivatalos személyektől meg a környékbeli lakóktól hozzájuk írt levelekkel. A sóofficinák iratai túlnyomó részükben az 1690-es évekből valók, a máramarosi iratok a XVII. század különböző évjárataiból, egyedül Sóvárról maradtak meg az elszámolások szinte a szepesi kamara alakulásának idejétől. Utólag illesztették a gyűjteménybe a pesti, továbbá a pozsonyi és bazini sóofficinák elszámolásait. II. Rákóczi Ferenc sóadminisztrációjának iratait áttették a Rákóczi-szabadságharc levéltárába. Az évenként, félévenként, havonta vagy hetenként felküldött elszámolások kiadási rovatain megtaláljuk a sóvágók, sóhordók napszámait, a tutajosok bérét (gyakran név szerint), az állandó tisztviselőknek és alkalmazottaknak (a vezetőnek és ellenőrnek, mérlegmesternek: Salzwagner, sófőzőnek: Salzsieder, lovasszállítónak: Salzüberreiter, gépkezelőknek: rotista, gepelista, szeneseknek, hajdúknak, iparosoknak), a várkapitányoknak (várőrség zsoldjára) és másoknak fizetett pénzösszegeket és járandóságokat, valamint az üzemkarbantartás, anyagbeszerzés költségeit (vas, acél, fa, kötél, bőr, bányászszerszámok, igavonó lovak és szerszámaik, takarmányuk, ruhák, berendezés, irodaszerek; — iparosnapszámok, útiköltségek stb.). A sóvágók és más bányamunkások természetben is kaptak sókiutalást (sójövedelmüket szabadon értékesíthették). Máskor a prefektus pénzen váltotta meg a nekik járó posztót s azt a szabadságukat, hogy a hét egy napján maguknak vághattak. Az elszámolások bevételi rovatán találjuk meg a bányászott sómennyiség meg a sóeladásból befolyt jövedelmek mellett a harmincadhivataloktól átvett sómennyiségeket is.
