Szűcs Jenő: A szepesi kamarai levéltár 1567–1813 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 7. Budapest, 1990)

II. A SZEPESI KAMARA TÖRTÉNETE MEGALAKULÁSÁTÓL BOCSKAI SZABADSÁGHARCÁIG

katonaság számára a „militare subsidiumot", a várakból hiányzik az élelem, a legszükségesebb felszerelés, a fizetetten katonaság rátör a falvak népére és fosztogat, az udvarbírák, élésmesterek elmenekülnék a katonaság fenyegetései elől, „és mi is" - írják például 1579-ben - „otthagyva hivatalunkat elmenekülünk és Felségednél keresünk menedéket... nehogy becsületünket és életünket kényszerüljünk veszélynek kitenni." „Kölcsönt már nem vehetünk fel, mert nincs senki, aki bízna bennünk." A kamara pénztelenségének és „végső nyomorának" sokszor persze retorikusán túlzott, de elemeiben mégis valóságot tükröző részletes ecsetelése évtizedeken át leggyakoribb tárgya a kamara helyzetjelentéseinek, és mindig ugyanoda csúcsosodik ki: a kilátásba helyezett segélyt sürgetik, és újabb rendkívüli segély szükségességére mutatnak rá. A jövedelmek kiegészítésére a pozsonyi kamarától évente kiutalt 14000 forint távolról sem elég, ezt az összeget a szepesi kamara ismétlődő kérései ellenére sem emelik, sőt még ezt is hiányosan küldik. A 70-es évek végétől a sziléziai kamarától várt évi 12000 forintnyi segély sem fut be rendszeresen. A növekvő katonai szükségletek és a kamara nem növelhető jövedelemforrásai közti űr miatt a kamarai zárszámadások deficitje egyre nő: 1573-ban „csak" 26278 forint, 1588-ban már 177441 forint. Fokozta a nehézségeket az, hogy a kamara számára a költségvetésben megállapított ún. rendes kiadásokon túl a király külön rendeletekkel számos, előre nem számított kifizetést eszközöltetett a kamarával. Ez rendszerré vált, és így a rendkívüli kiadások (accessoriae et contingentes exactiones) bizonyos esetekben megközelítették a rendeseket, ami illuzórikussá tette magát a költségvetést. Emellett korábban nem, de Rudolf alatt megtörtént, hogy a hadi szükségletekre amúgy sem elegendő évi jövedelem csaknem egyharmadát saját udvartartására rendelte az uralkodó. A katonaság hiányos fizetése időnként feszültté tette a viszonyt a felső-magyarországi főkapitánnyal (aki természetesen csak a tényt, és nem az ide vezető okokat látta), ez viszont oly módon hatott vissza, hogy a kamara még kevésbé tudott úrrá lenni a helyzeten, hiszen a felső-magyarországi pénzügy- és közigazgatás a katonai és kamarai szervek jó együttműködésén alapult. Mindezen jelenségek okai tehát inkább a kamarán kívüli viszonyokban, mintsem a kamara tehetetlenségében gyökereztek, és tulajdonképpen elismerésre méltó, hogy az adott viszonyok közt megrázó válságok nélkül egyáltalán el tudta látni sokágú feladatkörét. A válságból, a pénzhiányból aztán olyan eszközökkel próbálta kivágni magát, amilyenek rendelkezésére álltak. A rendes jövedelmeket emelni nem lehetett, mert az adóemelés elé a jobbágy teherbírása gátat szabott (és az országgyűlés rendjei ezt saját érdekükben meg is akadályozták), a nemesi adómentességet kikezdeni nem lehetett, a harmincadok jövedelme az általános viszonyok miatt jelentősen nem emelkedhetett, a kamarai jószágok jövedelme kényszerű elzálogosítás miatt csökkent, tőkehiány miatt a bányajövedelmek sem voltak növelhetők, így a pénzszerzésnek egy módja kínálkozott: minél több birtokról kimutatni, hogy a királyt illeti, azokat megszerezni és jó pénzen továbbadni. A magvaszakadt birtokok elfoglalása, a háramlási jog különböző címeken való megtámadása, vagy hűtlenség