Szűcs Jenő: A szepesi kamarai levéltár 1567–1813 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 7. Budapest, 1990)
II. A SZEPESI KAMARA TÖRTÉNETE MEGALAKULÁSÁTÓL BOCSKAI SZABADSÁGHARCÁIG
3 millió forint volt, amely még Miksa alatt 10, Rudolf alatt pedig 12 millióra emelkedett. A szepesi kamara, beleágyazva az egész pénzügyigazgatási szervezetbe, még lényegesen kiegyensúlyozottabb feltételek mellett sem lett volna képes alapvetően más helyzetet teremtem. Ehhez járult aztán a Habsburg-udvarban egyre nyilvánvalóbban kiütköző szemlélet (Miksa alatt inkább, mint Ferdinánd idején és Rudolfnál inkább, mint Miksa alatt), amely Magyarországnak egyszerűen azt a szerepet szánta, hogy saját pusztulása árán is védje az örökös tartományokat, tartóztassa fe a török áradatot. Az ország jövedelmei erre távolról sem lehettek elegendőek, ugyanakkor az egyébként is folytonos nehézségekkel küzdő, az udvari kamara által közvetített pénzügypolitika e szerepnek csak úgy-ahogy betöltéséhez elkerülhetetlenül szükséges mértékben nyújtott anyagi segítséget. Ez pedig mindig jóval alatta maradt annak az összegnek, amire a magyar kamarák jövedelme és a reális szükségletek közti szakadék áthidalására szükség lett volna. A szepesi kamara tehát az előtt a megoldhatatlan feladat előtt állott, hogy alapjában korlátozott, lényegesen nem növelhető jövedelmei mellett, töröktől pusztított országrészben, romló közgazdasági állapotok közepette egyre növekvő és az 1593 után ugrásszerűen felduzzadó katonai szükségleteket fedezze. Ebben a helyzetben a mérleg egyik serpenyőjében az áll, hogy a kamara a súlyos nehézségek ellenére fennállt, sőt, túljutva az első három-négy év nagy kezdeti bajain, meg is erősödött, a kamarai szervezet - amint láttuk - kiépült, megszilárdult és gyökeret vert a felső-magyarországi részeken, a jövedelmek kezelésébe (ha nem is hiánytalan) rendet vitt, viszonylag nagyszámú tisztviselői hálózatát ellenőrizte, a korrupciónak, amennyire lehetett, elejét vette, és mindezek eredményeképpen a végvárak fennállottak. Másrészt azonban mindez folytonos és egyre inkább állandósuló nehézségek közepette, hiányokkal és töredezetten valósult meg. A fő probléma kezdettől végig az volt, hogy a jövedelmek sohasem fedezték a kiadásokat, „proventus enim tenuissimi sunt, ergorationes autem longe majores" - hangzik fel szinte egyöntetűen, évenként a kamara panasza. Nem sikerült elérni, hogy a jövedelmek teljesen szabályszerűen folyjanak be: hol a megyéktől nem tudták hiánytalanul behajtani a hadiadót, hol a harmincadosok nem számoltak el rendesen, hol az udvarbírák késtek és hagytak hátra nagy hiányokat stb. A várbirtokoknak nincs elég jövedelmük - hangsúlyozzák a hetvenes években egyöntetűen a kamara jelentései -, mert sok közülük zálogban van, ezért a kamara, hogy a katonaságot fizesse, ahonnan csak lehet, nagy kölcsönöket kénytelen felvenni. A hitelezők aztán egyre jobban szorongatják, ennek pedig következménye, hogy egyes jövedelmeket előre le kell kötni a hitelezők visszafizetésére, másrészt újabb kamarai birtokokat zálogba vetni vagy eladományoztatni, hogy pénzt teremtsenek elő. Ûy módon a 80-90-es években egyre több kamarai jószág került ki rövidebb-hosszabb időre vagy végleg a kamara kezelése alól, ez viszont visszahatott: az állandó jövedelmek még inkább megcsappantak. Mindennek következtében a 70-es évek végétől szinte állandóan visszatérő, és egyre komorabb panaszokkal vannak tele a királynak küldött jelentések: a jövedelem oly kevés, hogy a kamara képtelen fizetni a
