Szűcs Jenő: A szepesi kamarai levéltár 1567–1813 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 7. Budapest, 1990)

IV. A SZEPESI ADMINISZTRÁCIÓ (KAMARA) TÖRTÉNETE 1672-1723

idegen katonaság kivezénylését, ám már a következő évben Thököly ellen, majd az 1683-ban meginduló törökellenes hadjáratban minden eddiginél nagyobb létszámú császári sereg özönlött be. A harcok lezárulása után, az 1690-es években bekövetkezett a végvárak teljes feloszlatása, lerombolása; az 1710-es években már csak két végvár, a Lengyelország felé fenntartott Munkács és Ungvár állt, és tartozott a szepesi adminisztráció alá. A császári ezredek azonban továbbra is állomáshelyükön maradtak, majd a kérdést az 1715-i országgyűlés szabályozta, törvénybe iktatva az állandó katonaságot. Az állandó katonaság megteremtéséig (ennek ellátására külön országos szervezetet létesítettek) a császári katonaság léte nemcsak hogy súlyos feladatokat állított a szepesi kamarai hatóság elé, de bizonyos értelemben meghatározta működését: a jövedelmek nagy részét az 1710-es évekig a katonaság emésztette fel, és igazgatási teendői minduntalan katonai vonatkozásokkal ölelkeztek. b) Harmincad A legbiztosabb és legállandóbb kincstári jövedelem ezekben az évtizedekben is a harmincad volt, amely kiegészült a rendek által általában továbbra is megajánlott félharmincaddal és az elkobzott csempészárukkal. Ez a jövedelmi ág az előző korszaknál többet, évente 70-80000 forintot hozott a kincstárnak, Űy módon az 1670-1700-as években az évi pénzbevételnek mintegy felét, az 1710-es években (a fiskális uradalmak és bányák hozamának jelentős emelkedése miatt) mintegy negyedét-harmadát alkotta. Mintegy négy évtizeden át a lengyel határ, illetőleg a Partium és Erdély felé felállított harmincadhelyek nagyjából megegyeztek a XVII. század első felében kialakultakkal (1. az előző fejezetben), azzal a különbséggel, hogy a filialisok megszaporodtak, és az 1690-es évek második felétől a török alól felszabadult Bihar megyei harmincadok: Várad, Belényes, Margitta, valamint Debrecen is a szepesi kamara alá kerültek. A 25-30 harmincadhely (alattuk mintegy 15-20 filialis) a magyar kamara előtt túlméretezettnek látszott. Ezért már a XVII. század végén többször sürgette a tisztviselők létszámának csökkentését, több filialis szervezését, majd végre az 1715: 91. tc. elrendelte a harmincadhálózat általános átszervezését és redukcióját. Ennek értelmében már a következő évtől 18-ban állapította meg a harmincadok számát, amelyek alatt 30 filialis működött. Maguk az állomások nagyrészt egybeestek a korábbiakkal: a lengyel határ mentén nyugat felől keletre haladva Késmárk (filialis: Frankóvá, Lőcse, Viborna), Ófalu, Lubló (Knyázd, Kamjonka), Palocsa (Csizes, Kisszeben, Orlov), Bártfa (Zboró, Gáboltó), Eperjes; majd délnek, illetőleg újra nyugatnak fordulva Máramaros a Partium, Erdély felé: Sztropkó (Ladomér, Kurima), Homonna (Csertész), Ungvár (Berezna, Szerednye), Munkács (Beregszász, Zavatka, Szentmiklós), Nagyszőllős, Nagybánya (Felsőbánya), Szatmár (Berkes, Nagykároly), Margitta (Diószeg, Szentjobb), Nagyvárad (Belényes, Sólyomkő), Tokaj (Luc, Ónod, Bodrogújhely), Debrecen és Jászó (Szepsi, Szikszó). A nagybányai harmincadot az 1670-80-as években rendszerint a város bérelte. Az egyes harmincadállomások tisztviselői személyzete az előző kor-