Szűcs Jenő: A szepesi kamarai levéltár 1567–1813 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 7. Budapest, 1990)

IV. A SZEPESI ADMINISZTRÁCIÓ (KAMARA) TÖRTÉNETE 1672-1723

kamara kiterjesztette hatóságát - régi instrukciójára hivatkozva - az újonnan felszabadított Borsod és Heves megyei területekre, ott provisorokat és uradalmi tisztviselőket állított, de ezeket néhány év múlva a budai adminisztráció elmozdította, és maga látott hozzá a szervezet kiépítéséhez. Nagyváradnak a török alól történt felszabadulása (1692. június) után a vár uradalmát, a debreceni és szentjobbi harmincad- és sóhivatalokkal, a Belényes-papmezei uradalommal együtt (bihari kerület) újszerzeményi birtokként előbb a budai adminisztráció alá rendelték, és csak 1694-ben utalták a szepesi kamara hatáskörébe. Végül a kilencvenes évek derekától nagyjából szilárdan kialakultak a terület határai; az 1660-i állapottal szemben egyedül Bihar megye jelentett gyarapodást. E korban tehát a szepesi kamara területét alkotta: Szepes, Gömör, Kis-Hont, Nógrád (keleti részei), Sáros, Abaúj, Torna, Borsod (déli részei nélkül), Zemplén, Ung, Bereg, Ugocsa, Szabolcs, Szatmár és Bihar megye. E helyzetet a Rákóczi-szabadságharc változtatta meg, miután 1703-1704 folyamán egész Felső-Magyarország a fejedelem kezére került, 1704 őszén maga a szepesi kamara is megszűnt, és az országrész csak 1709-1711 folyamán jutott fokozatosan a császáriak birtokába. 4. ÜGYKÖRÖK a) A kamara alapfeladata A kamarai igazgatás vonatkozásában az 1670 utáni félévszázadban a felső-magyarországi helyzetet alapjaiban a megszálló császári csapatoknak az országban való tartózkodása, az ebből adódó pénzügyi és közigazgatási teendők, valamint a korábban alárendelt szerepet játszó kamarai jövedelmi ágak, igazgatási ügykörök (fiskalit ások, kincstári uradalmi gazdálkodás, szőlőművelés, sóügy, bányaügy) fokozódó súlya és szerepe jellemzi. A Wesselényi - Nádasdy-összeesküvés lelepleződése után, 1670 májusában minden ellenállás nélkül 8-9000 főnyi császári sereg szállta meg az országot Spork János tábornok parancsnoksága alatt. 1671 végén Lipót rendeletileg mintegy 8000 főt elbocsátott a magyar végvári katonaságból, mindössze 3000-t tartott meg, de ezek túlnyomó része az ország nyugati felén maradt. Felső-Magyarországon a szélnek eresztett magyar végváriak helyét - akik beálltak a bujdosók közé, és a Felső-Tisza vidékéről meg a Pártáimból a következő években megannyi támadást intéztek a császáriak ellen - csaknem kizárólag idegen zsoldosok foglalták el. 1672 táján a nagyobb végvárakban (Szatmár, Kalló, Tokaj, SzendrŐ) egyenként 3000 főnyi őrség, a felső-magyarországi városokban mintegy 5000 német katona tartózkodott. Az idegen seregek ellátása minden tekintetben a vidék lakosságára, a megyékre és a szepesi kamarára hárult. A főkapitányok 1670-től császári főtisztek (Spankau, 1675-től Strassoldo, 1677-tŐl Cobb tábornok, majd Caprara stb.). Az 1681-ben újra összehívott országgyűlésen az uralkodó megígérte ugyan az országot kiszipolyozó