Szűcs Jenő: A szepesi kamarai levéltár 1567–1813 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 7. Budapest, 1990)

IV. A SZEPESI ADMINISZTRÁCIÓ (KAMARA) TÖRTÉNETE 1672-1723

E támadást októberben leverték ugyan a császáriak, de a következő évtizedben minden évben ismétlődtek a támadások, rajtaütések időleges sikerekkel. Ezek során Felső-Magyarországnak főleg a déli, keleti, a Partiummal határos vidéke sűrűn cserélt gazdát; a várak hol a császáriak, hol a kurucok kezében voltak, majd 1678tól, miután Thököly a mozgalom élére állt, évente egy-egy hadjárat irányul hol Szendrőn, Murányon át a bányavárosok felé (1678), hol a Szepességen át Trencsénig, Késmárkig (1680), hol a hajdúvárosok, Kalló elfoglalásáért (1681). Végül 1682 nyarán Thököly kurucai elfoglalják csaknem az egész Felső-Magyarországot, magát Kassát is (1682. augusztus 14.), és megalakul Thököly „felső-magyarországi királysága". 1682 elején maga a szepesi adminisztráció is megszűnik. A következő évet a császári hadak ellentámadása és Thököly hadainak visszavágása jellemzi. Az adminisztráció 1684 tavaszán a császáriaktól 1683 decemberében visszafoglalt Lőcsén rendezkedik be, de a háború tovább folyik, a várak sűrűn cserélnek gazdát. Az év elején Thököly visszaveszi az északi részt (Késmárk, Kisszeben, Eperjes), júniusban elfoglalja Ungvári, de Schulz tábornok és Barkóczi királyi seregei augusztus-szeptemberben újra megszállják Késmárkot, Kisszebent, majd Bártfát, Makovicát, Sztropkót, Eperjest pedig ostrom alá fogják. Közben (1682 augusztusától 1684 őszéig) a Thököly ellenőrzése alatti területek a Thököly-féle kassai kamara, a császáriak által fokozatosan elfoglalt szepességi részek 1684 áprilisától az újra megalakuló, Lőcsén, illetőleg a Szepességben működő királyi adminisztráció igazgatása alatt állnak. Az 1685 őszén, nyarán meginduló császári támadás során aztán sorra királyi kézre kerül a Kassától északra elterülő egész vidék (Eperjes szeptember 13-án elesik), majd Tokaj, ónod, Kalló, Kisvárda, Szerencs, október 25-én maga Kassa, néhány nap múlva pedig Szádvár, Patak, Regéc, Ungvár. Ezzel 1685 november elejére - az egyetlen Munkács vára kivételével, amelyet 1688 elejéig Zrínyi Ilona védett - Felső-Magyarország visszahódoltatása befejeződött. 1685 után megindult a török hódoltságot felszámoló felszabadító háború, melynek során az évtized végéig a török kiszorult az ország középső területeiről. Az újonnan felszabadított országrészben számos olyan megye volt, amely a szepesi kamarát felállító I. Miksa-féle 1567-i utasítás értelmében elvileg ennek hatásköre alá esett volna. (1567-ben mintegy 28 vármegyét utaltak a kamara alá, ezek egy része akkor már részben vagy teljesen a török hódoltsághoz tartozott.) A „iure belli" kezelt új szerzeményi területeket azonban nem kapcsolták vissza a magyar és a szepesi kamara alá, így az eredetileg elvben a szepesi hatóság igényét képező megyék közül Pest, Solt, Heves, Békés, Csongrád, Csanád, Arad, Temes, Torontál, továbbá Zaránd egy része a nyolcvanas évek végétől részben a budai felügyelőség, majd adminisztráció, részben az aradi felügyelőség hatáskörébe került. Az 1567-i instrukcióban szereplő partiumi megyék, Máramaros, Közép-Szolnok, Kraszna és Zaránd egy része az önálló erdélyi fejedelemség megszűnése, az 1690-i Lipóti diploma után is évtizedekig Erdélyhez kapcsolva maradt. Az első években a szepesi kamara és a budai adminisztráció közti határmenti területek hovatartozása miatt a két hatóság között többször is súrlódás, vita keletkezett. így a kilencvenes években a szepesi