Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 5. Budapest, 1973)
Bevezetés
tása a kormányzótanács (Gubernium) kezébe tevődött le. A Gubernium hatásköre megalakulásakor a feudális polgári kormányzatnak mindhárom ágára: a közigazgatásra, bíráskodásra és pénzügyigazgatásra egyaránt kiterjedt. Részben (de még úgy is inkább csak elvben) még a katonaira is: a nemesi insurrectio parancsnokságát erdélyi úr látta el. Az országban állomásozó sorkatonaság parancsnoka azonban extraneus; emellett a felszabadító háború alatt a császári főhadiparancsnok szava a polgári igazgatás terén is döntő súllyal bírt — ha ti. egyáltalán beleavatkozott a polgári igazgatás dolgaiba. Ilyenre azonban viszonylag ritkán került sor (bár, ha megtörtént, éppen a legfontosabb ügyekben történt). Az udvarnak szüksége volt az erdélyi birtokos nemesség támogatására: nem tehette ki a birodalom legkeletibb őrállását olyan bonyodalmaknak, amilyeneket Thököly 1690-i betörése okozott; ennek viszont az volt a feltétele, hogy kesztyűs kézzel bánjék az erdélyi rendek alkotmánylevélben biztosított jogaival, s hagyja rájuk a helyi fontosságú kormányzati ügyek intézését. A birodalom könnyű szívvel hozta meg ezt az áldozatot, sőt — 1699-ig — még azt a nagyobbat is, hogy az erdélyi kincstári jövedelmeket koncul dobta az erdélyi uraknak. A Gubernium élén a gubernátor állt, a hatóság működésének tulajdonképpeni irányítója a kancellár volt. A főtisztek közé tartozott még az ország generálisa (az insurrectio parancsnoka) s végül a thesaurarius. Mellettük további nyolc tanácsúr vett részt az ügyek intézésében. Tévedés volna ebben a testületben valami kifejlett abszolutisztikus szervezetet látni. A Gubernium rendszertelenül működő kormányzótanács volt, amely csak rövidebb-hosszabb ülésszakokra gyűlt egybe, hol saját iniciatívajából, hol az országgyűlés alkalmával, hol mert a főhadiparancsnok magához rendelte őket. (Ha ti. egyáltalán egybegyűlt.) Székhelyéül ugyan Gyulafehérvárt jelölték, de az ülésszakok helye éppúgy lehetett Szeben is (a főhadiparancsnok székhelye) vagy valamelyik más erdélyi város (ahová éppen az országgyűlést hirdették, vagy ahová a tanácsurak a legkönnyebben jöttek össze birtokaikról), vagy Bonchida (Bánffy György gubernátor birtokainak központja). A tanács ülésszakai közt Gyulafehérvárott csak egy ún. Substitutum Gubernium maradt, amelynek meglehetősen nívótlan működését Bethlen Miklós örökítette meg önéletírásában. 7 A Gubernium ekkori szerény hivatali apparátusában néhány titkár és az alsóbb irodai személyzet vitte az ügyeket. A Thesaurariatus (kincstartóság) még ennyire sem jutott; vezetője, a thesaurarius, főtisztként ugyan, de a Guberniumnak volt tanácsosa; a hivatali személyzet rajta kívül egy titkárból és egy-két írnokból állt. Ez az igazgatási apparátus nem felelhetett meg az udvarnak. Mindjárt az erdélyi kormányhatóságok megszervezésekor 8 kísérletet tett arra, hogy megerősítse ellenőrzését az erdélyi közigazgatás és bíráskodás felett. Megindult a harc az Erdélyi Udvari Kancellária felállítása körül — s bár az erdélyi urak csak egy kezén-lábán megkötött udvari ügyvivőség létrehozásába akartak beleegyezni, az udvar keveset adott az országgyűlés állásfoglalására; 1695-ben végül is maga szabályozta a Kancellária feladatkörét és működését. Az Erdélyi Udvari Kancellária kezdett a Gubernium felettes hatóságává átalakulni — ha ez az átalakulás nem haladt is gyorsan. A Gubernium ugyanis csak bizonyos, a császár döntése alá tartozó ügyeket terjesztett fel az udvarhoz (pl. nemesítések); emellett időnként hosszabb összefoglaló tájékoztatót küldött a Kancelláriának Erdély állapotáról s azokról az ügyekről, amelyeket udvari szerveknél az Erdélyi Udvari Kancellária útján el akart intéztetni. Az udvar pedig nem erőltette az Erdélyi Udvari Kancellária ellenőrző szerepének kiépülését. Az erdélyi rendek — a Diploma Leopoldinum biztosította
