Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 5. Budapest, 1973)

Bevezetés

jogaik védelmében — nem jelentettek veszélyes ellenzéket. Thököly 1690-es híveinek legnagyobb része már régen visszatért az országba, s az erdélyi rendek belső ügyeikkel voltak elfoglalva — a Guberniumban és az országgyűlésen éles összecsapások történtek az udvartól az erdélyi uraknak egy időre átengedett kincstári jövedelmek körül és helyi hatalmi stb. kérdésekben; folyt a szász natio harca a két másik natio ellen az adó dolgában. A kincstári igazgatás területén a birodalom kormánya erélyesebb volt: itt elsősorban Erdély bányajövedelmei forogtak kockán. Arra azonban, hogy a kincstári igazgatást saját kezébe vegye, csak 1699-ben, a karlovici béke után gondolhatott. 1699 nyarán indította el Erdélybe Thavonathot, a szepesi kamara praefectusát, nagy tudásáról ismert kamarai szakembert. Thavonathot és társait „kincstári bizottságként" (Cameratica Commissio) küldte az udvar, kettős utasítással. 1699. június 30-i utasításuk csak a bánya- és pénzverési igazgatás ellenőrzésének terheit rótta rájuk; rá egy hónapra, július 30-án a szepesi kamara praefectusának titkos jellegű utasítás volt a kezében, amely már az erdélyi kincstári igazgatás egészének megvizsgálásáról beszélt: a jövedelmek számbavételét tette kötelességévé, s azt is, hogy jelölje meg: hogyan lehetne ezeket a jövedelmeket fokozni. A biztosok alapos munkát végeztek, terjedelmes memorandumok és rendeletek járták az utat Erdély és Bécs között. A rendelet, amit I. Lipót 1700. január 15-én küldött a biztosoknak, mutatja a néhány havi munka eredményét. A császár lehetségesnek tartotta Erdély kincstári igazgatásának kivételét az erdélyiek kezéből. A thesaurarius a bizottság erdélyi tartózkodása idején extra trita et ordinaria semmit sem tehetett azok nélkül; az udvar eltörölte a felesleges erdélyi kincstári tisztségeket, s a megmaradtakat alkalmas erdélyiekkel töltötte ugyan be, de úgy, hogy mindegyikük mellé német vagy más extraneus ellenőrt vagy felügyelőt állíttatott azzal, hogy az erdélyi tiszt az ellenőr nélkül egy lépést sem tehet, az azonban az erdélyi akarata ellenére vagy beleegyezése nélkül is működhet, és kell is hogy működjék. A tervezet visszahatást szült: az erdélyi rendek felháborodása nem csekély volt. Az udvar erre a fogalmazáson változtatott, a lényegen nem. Az erdélyi kincstári igazgatás lényegében örökös tartománybeli tisztek kezébe ment át. (Az egyetlen Köleséry volt erdélyi a főbb tisztek közül.) 1702 nyarán megkezdődtek a productiók is; a tárgyalásokon ketten elnököltek: Seeau, a Cameratica Commisio vezetője és Bánffy György gubernátor. S a biztosok tevékenysége nem korlátozódott a kincstári igazgatás teendőire. Az udvar őket küldte királyi biztosként az adó, a katonai terhek, az erdélyi kereskedelem ügyei körüli vitákkal terhes országgyűlésre; tudomással bírtak, s tájékoztatták az udvart a fontosabb erdélyi politikai eseményekről. A hol egészen laza, hol erősebb török függésből felszabadított ország kormányzatának kiépítése tehát többé-kevésbé befejeződött akkorra, amikor a kihunyóban levő tűzhányó megszilárdult tetejére rakott építményt néhány évi előzetes fortyogás után a levegőbe röpítette a Rákóczi-szabadságharc vulkánkitörése. Az a rendszer ugyanis, amelyet Bécs 1691-től kiépített Erdélyben, kettős jellegű volt: részben a felszabadító háború szükségleteit szolgálta, részben a Habsburg-gyarmatosításét. 1699-ig ez a gyarmatosító politika majdnem a katonai igazgatás területére korlátozódott (a közigazgatáshoz s még inkább a bíráskodáshoz, ahol a legérzékenyebben sértette volna az erdélyi rendek féltve őrzött jogait, lényegében alig nyúlt). Csak 1699 után indult támadásba az udvar a kincstári igazgatás területén is. A kincstári jövedelmek kivitele az országból, a rendkívül magas adó, a császári kato-