Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 5. Budapest, 1973)

Bevezetés

a fejedelmek még békeidőben sem tartózkodtak itt állandóan. Ide került a fejedelmi hatóságok egy részének iratanyaga — vagy legalább bizonyos része —, a fejedelmek levelezésének egyes részei. Erdélyben azonban nem szilárdult meg állandó fejedelmi dinasztia, s ez a körülmény a fejedelmi levéltáron is nyomot hagyott. Ha a fejedelmet más családbeli követte a trónon, a meghalt fejedelem családja magához vette a levéltárból a volt fejedelmet illető iratanyag egy részét. Ez aztán a legkülönbözőbb helyeken maradhatott fenn: a volt fejedelmi család saját fondjában (esetleg a család különböző fondjaiban), később létesített kormányhatósági archívumokban stb. Emellett a gyulafehérvári káptalan továbbra is folytatta — világi requisitoraival — hiteleshelyi működését. A kolozsmonostori konvent működése szerényebb volt: majdnem kizárólag hiteleshelyi. Országos hatósági jellegű anyaga kevés van. A két hatóság az Erdély függetlensége megszűnése utáni időben visszaváltozott egyházivá. Tekintettel azonban iratanyaguk egy részének országos jellegű voltára (s a magánjellegűnél is a protestáns rendek érdekeire), mindkettő mellett világi requisitorok maradtak az egyházi conservator mellett. A két levéltár anyagát az évszázadok nem kímélték. Nem beszélünk most az 1526 előtti hányattatásokról.

0 A fejedelmi korszakban is jó néhány dúlást ért meg mindkét város; az a levéltár sem volt már teljes, amelynek 1658-ban csak kis részét menekítették Gyulafehérvárról Szebenbe. S amit nem pusztítottak el a hadak, annak nem kis részével végeztek azok a selejtezők, akik az iratok jogbiztosító volta alapján tartottak meg vagy selejteztek ki iratokat. E két levéltár az 1882: XXIII. tc. alapján került a Magyar Országos Levéltárba (kizárólag egyházi vonatkozású, s korábban máshová került vagy az átadáskor hányódó anyagok kivételével). 1691 — 1714 1685 elején (korábbi tárgyalások után) Antidius Dunod jezsuita atya I. Lipót plenipotentialisával Erdélybe indult. A törökellenes felszabadító háború sikeréhez elengedhetetlenül szükséges volt a fejedelemség elszakítása a Török Birodalomtól. A jezsuita nem bizonyult rossz diplomatának; azt is tudta, hogy mikor kell az asztalra csapni. „Akár akarjátok, akár nem, császár őfelsége atyailag védelmez benneteket" — vágta oda az erdélyi uraknak, akik a felszabadító háború e döntő szakaszában úgy hitték: legalább részben meg tudják őrizni az ország szuverenitását és a fejedelmi hatalmat (saját jogaikat azonban teljes egészükben, területileg pedig még nyernek is a felszabadító hadjáraton). A Habsburg-birodalom a felszabadító háború győzelmei közt nem tartotta magát korábbi megállapodásaihoz. Mire öt esztendő tárgyalásai után végre megszületett Erdély birodalmon belüli helyzetének szabályozása, a szuverenitásnak árnyéka sem maradt. Az ország Badeni Lajos és a török által támogatott Thököly csatatere volt, s Thököly húzta a rövidebbet. A Diploma Leopoldinum nem szerződés, hanem a Habsburg-birodalom egy — igazgatásilag különálló — részének adott „alkotmánylevél". A Diploma Leopoldinum — amelyet végleges alakjában 1691. december 4-én adtak ki az erdélyieknek — az alapja Erdély igazgatási szervezetének 1691-től 1848-ig és 1861 és 1869 közt. Ez, valamint az egyes hatóságok vezetőinek, ill. főtiszt viselőinek kiadott instructiók jelölték ki az új hatóságok hatáskörét, szervezetét, működésének módját. A már csak kormányzatilag különálló Erdély igazga-