Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 5. Budapest, 1973)

ELSŐ RÉSZ Az Erdélyi Kancelláriai Levéltár (B szekció)

„F" betű. (Irataikat azonban nem kezelték külön.) Az irat további útján nem történt változás. Csak a registraturán ment végbe némi szakosodás: a registratiót végző személyeket referensekhez, Ül. referátumokhoz osztották be.

81 1790—1791 A II. József Restitutionsediktjét és halálát követő restitúciós rohamnak az egyesített Magyar—Erdélyi Udvari Kancelláriát is el kellett érnie. Mindenesetre külsőleg eléggé meglepő módon s indokolással érte el. Csak így következhetett, a dolgok logikájából. A Restitutionsediktet közvetlenül követő időszakban ti. sem az udvar, sem az erdélyi rendek nem kívántak hozzányúlni a Kancellária egységéhez. Ismeretes, hogy az erdélyi magyar rendek hangulata erősen unionista volt; a kormányszerv egyesítettsége még kapóra is jön nekik. (Arról ugyan nehéz beszélni, amit Walter, a Mária Terézia- és II. József-kori birodalmi igazgatás történetírója igyekszik bizonyítani, hogy ti. a császár egyenesen a magyar koronához tartozó országrészek uniójára tört volna. De hogy intézkedései gyakorlatilag olyan helyzetet hoztak létre, amely alkalmas volt egy ilyen közjogi program keresztülvitelére, hiszen bizonyos vonatkozásokban már de facto létrehozták annak követelményeit, azt elvitatni volna nehéz.) Az udvar pedig egyelőre nem folytatott határozott politikát. Engedni ott, ahol a rendek nagyon erősen támadnak, s nem sietni a restitutióval ott, ahol erről nincs szó (különösen ha ez amúgy is nehéz kormányzati feladatokat jelentene, s csak növelné a politikai rendszer szétesésével járó zűrzavart): ez volt a legfőbb bölcsesség. így érthető az is, hogy a „tollvonást" közvetlenül követő intézkedések lényegében véve érintetlenül hagyták a Magyar—Erdélyi Udvari Kancelláriát. Bánffy György gubernátor a Restitutionsedikt másolatát postázó elnöki rendeletben kapott megbízást Pálffy kanceUártól, egykori alkancellártársától: tegyen előterjesztést a visszaállítást célzó rendelkezésekre. 1790. március 5-én terjedelmes elnöki felterjesztésben tájékoztatta Pálffyt a történtekről és elképzeléseiről. A Kancelláriát illetően óvatos volt. Az egyesítés 1782-ben történt — írja —; így a Restitutionsedikt alapján az Erdélyi Udvari Kancellária minden további nélkül visszaállítható lenne. Ezt azonban nem tartotta most aktuálisnak: nem valószínűtlen ti., hogy az egyesítés „den Siebenbürgischen Landesstánden nunmehr ganz angenehm seyn dürfte"; másrészt a szétválasztás (tekintettel az iratok s általában az ügyek olyannyira erős keveredésére s épület hiányára) komoly nehézségekkel járna. Minthogy a rendeknek megígérték országgyűlés tartását, meg kell várni annak összeülését. Azon mutatkozik meg majd, hogy követelnek-e a rendek e tárgyban még továbbit, és ha igen, akkor mit. A Kancellária (1790. március 18-i felségelőterjesztésében) egyetértett Bánffynak az egyesítés fenntartására tett javaslatával; II. Lipót döntése és az 1790. március 26-i rescriptum szintén.

82 S a Magyar—Erdélyi Udvari Kancellária hatásköre egyelőre csak bővült. 1790 áprilisában a magyar és erdélyi ügyek intézését kivonták az egyházi, tanulmányi és alapítványügyi udvari bizottságok hatásköréből.

83 Ugyanez idő tájt került át a magyar—erdélyi számvevőségek feletti felügyelet a Hofrechenkammertől a Kancelláriához.

84 Az egyesített Magyar—Erdélyi Udvari Kancellária azonban csak egy jó esztendővel élte túl a Restitutionsediktet. Nincs e helyt mód arra, hogy a két ország uniójának terve körül lezajlott harcokat részletesen ábrázoljuk. Annyit szögezzünk