Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 5. Budapest, 1973)

MÁSODIK RÉSZ Erdélyi Országos Kormányhatósági Levéltárak (F szekció)

a hétszemélyes tábla integráns részeként egyelőre Kolozsvárott székeljen. A határőrezredek eltörlésével az egész országrész területe egységesen polgári igazgatás alá került. A román határ őrezredekre nézve kategorikusan intézkedett Kossuth: lefegyverzendők, katonai igazgatásuk eltörlendő, s területük más törvényhatóságokéból lévén kiszakítva, tanácsos lenne beolvasztani őket a szomszédos törvényhatóságokba — ha ti. ez nem jelent veszélyt az érintett törvényhatóságokra nézve. A székelyek határőrszolgálata azzal a feltétellel volt megszüntetendő, „ha azt megérdemlik". A törvényhatóságok esetében már bonyolultabb problémákkal került szembe Kossuth. „A három nemzet törvényhatósági életét egy kaptafára húzni most még nem lehetvén", a magyar megyék és vidékek, továbbá a városok igazgatási rendszerét hallgatólagosan érintetlenül hagyta; a székely székek autonómiájára nézve pedig csak ott tartotta helyesnek a változtatást, ahol nem állt ennek útjában a nép kegyelete. A szász törvényhatóságokban egyelőre természetesen fenn kellett tartani az ostromállapotot. Lojális viselkedésük esetén azonban idővel helyreállítandók voltak politikai jogaik. A törvényhatóságok összességét érintette Kossuthnak az a rendelkezése, amellyel tisztjeik fizetését magyarországi lábra emeltette (második osztályú magyar megyével téve őket egyenlővé). Az utasítással egyidőben kelt nyílt rendelet értelmében Csányi hatáskörébe tartozott kormánybiztosok kiküldése is Erdély egyes részeibe. Az igazgatási rendszer általános átalakítására nézve Kossuth úgy vélekedett, hogy erre csak akkor kerülhet sor, ha az országrész állapota eléggé konszolidálódik. (Az utasítás és a nyílt rendelet fogalmazványát 1. H 2. 1849:328.) A Csányit felváltó biztosok (május közepétől július elejéig Szent Iványi Károiy gömöri főispán — Csányinál jóval gyengébb politikai kvalitás —, majd végül Boczkó Dániel) hatásköre majdnem egészében egyezett a második országos biztoséval; csak a Szent Iványi lemondásakor Erdélybe küldött Tomcsányi József aradi főispán (helyette utazott Boczkó Erdélybe) számára Szemere mint belügyminiszter által adott utasítás (H 9. 1849:328) szüntette meg, a Bemmel való súrlódásokat elkerülendő, a biztos katonai hatáskörét. Ami mármost a biztosok tényleges működését illeti, előbb az igazgatási apparátus kiépüléséről kell beszámolnunk. Ez három irányban történt. Elsősorban: a feltörvényszék létrehozásával és Debreczeni Márton Erdélybe küldésével elkülönültek a biztos hatásköréből (azaz csak felsőfokon tartoztak oda) a bíráskodási és a kincstári igazgatási ügyek. Másrészt a teljhatalmú Országos Biztosság alatt kormány biztosságok rendszere épült ki. Végül helyreállt a törvényhatóságok 1848 ősze előtti működése. Ezzel az alsó apparátussal (s szerény biztosi irodával) látták el a biztosok feladataikat. Ezek magánál a harcoló seregnél kezdődtek, ők irányították a katonaság ellátásának, élelmezésének ügyeit. Sok gondot okozott az 1849-ben újra megkezdett újoncozás. Közvetítő szerepet játszottak a biztosok tiszteknek valamely csapattesttől máshoz áthelyezése ügyében. Nemzetőrségi ügyekkel is foglalkoztak. Felsőfokon irányították az erdélyi hadiipar szervezését is. A sereg által felszabadított területeket le kellett fegyverezni; a román határőrvidékeket csakúgy, mint az 1848. őszi felkelésben résztvetteket. A lefegyverzések ügyei mellett ott találjuk az elkobzásokét: zár alá helyezték a legkompromittáltabb Habsburg-párti nagybirtokosok jószágait, amelyeknek kezelésével kapcsolatban számos kérvény, panasz stb. érkezett a biztosokhoz (a lefoglalt birtokokból folyósítandó illetmények, magánosoknak velük szemben fennálló követelései, a birtokok kezelése stb.). Az ellenforradalmi erők leverésének kérdéscso-