Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 5. Budapest, 1973)
ELSŐ RÉSZ Az Erdélyi Kancelláriai Levéltár (B szekció)
darius nyújtotta volna be az uralkodóhoz, s az így ellátott okmányt azután a Kancellária adta volna át a supplicansnak. Az Erdélyből királyi döntés alá bocsátott pereket szintén a referendariuson át kellett felterjeszteni. 2 Referendariusnak „Szentkereszti András secretariusunkat" szánták, akit Alvinczi vitt magával Bécsbe, s dolgait végezvén azután ott kellett hagynia „jó dispositioval". 3 A particularis instructio még egy dolgot tartott szükségesnek hangsúlyozni: az erdélyi Kancellária ne legyen semmiféle függésben a magyartól, se alája ne legyen rendelve, se melléje. 4 Alvinczi még csak közepe táján járt hosszú bécsi tartózkodásának, amikor az erdélyi rendek újabb hátráló lépésre kényszerültek eredeti álláspontjukról. Az 1692. december 10—24-i marosvásárhelyi országgyűlés ti. már nemcsak residensről beszél; lényegében hatóság szervezésére hoz döntést. A referendarius (súlyát azzal is növelik, hogy kimondják: a főnemességből vagy a tábla ülnökeiből választandó) mellé három személy került volna a három natióból s egy titkár. (Az első négy személy megválasztásánál egyben a négy recepta religióra is tekintettel kellett lenni.) Egy évre nyerték volna megbízatásukat (az országgyűlés választása alá tartoztak volna, s tőle kapták volna instructiójukat; esküt kellett volna tenniök az erdélyi törvények és szabadságok megtartására). Mindenesetre az országgyűlés meg kívánta kötni kezüket: hallani sem akart a referendarius alkancellárságáról, tisztében állandósításáról s a peres ügyek felülvizsgálatába való bocsátkozásáról; nem volt hajlandó egy ember kényének-kedvének kitenni az országot. (A perek és egyáltalán az Erdélyből az udvarba érkezett felterjesztések vitatásában a Bécsbe delegált személyek együttesen sem elegyedhettek; csak referálni lett volna joguk ezeket.) Egyben újra leszögezte: a bécsi „ügyvivőség" ne legyen magyar hatóságok alá rendelve (sem a nádor, sem az országbíró, sem a magyar kancellária alá). 5 Az a megoldás, amit Alvinczi hozott magával Bécsből (az erdélyi kancellár, a többi kardinális tisztség viselőivel s a Gubernium egyéb tanácsosaival együtt, jó két héttel az Alvincziana Resolutio kiadása előtt, 1693. április 29-én kapta instructióját), jóval túlment a rendiálláspontban foglaltakon. A kancellárra kettős feladatot rótt: egyrészt ő a Gubernium ügyintézési rendjének legfőbb őre, másrészt a bécsi „ügyvivőségen" valóban felügyeleti jogkört gyakorolt a Gubernium munkája felett. így aztán kézenfekvő, hogy vagy a kancellárnak, vagy az alkancellárnak (az elnevezés, a rendi tiltakozás ellenére, mégis belekerül az utasításba) Bécsben kellett tartózkodnia; ott működött a Kancellária személyzete is: két referendarius (ezek vele együtt a Kancellária tanácsát alkotják), három írnok, egy registratorés egy taxator. Az alkancellárt s a referendariusokat a Gubernium meghallgatása után (az országgyűlésnek tehát nincs módja beleszólnia a dologba) a király nevezte ki. A Kancellária tanácsát már nem szánták egyszerű postázó szervnek; a király elé terjesztendő ügyeket vitatták itt, s a többségi határozat alapján referálták az uralkodónak. Sovány vigaszt jelenthetett az egy ember hatalmától tartó erdélyi rendeknek az instructio nak az a rendelkezése, amely szerint a tanács votumaiban a honi törvényekhez és a „consuetudines approbatae"-hez kellett tartania magát; s az in-: structio e mondatának második fele, a rendelkezés indokolása nyíltan beszélt a Kancellária ellenőrző tevékenységéről: „. . .ne quid his contrarium a nostro Regio Gubernio statuatur". S ráadásul még az utasítás a kancellár és alkancellár feladatává tette a királyi (és guberniumi) rendeletek végrehajtása feletti őrködést. 8 Az udvar egyben elejtette az erdélyi udvari képviseletnek a Magyar Kancellária alá rendelése tervét. 7 .-. ' •.'!•- .
