Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 5. Budapest, 1973)

Bevezetés

átkocsizott, az igazgatási apparátus romlásának megdöbbentő képe tárult elébe. Felül látszólag semmi baj nem volt: Bánffy fél évszázados kormányzati gyakorlata (a gubernatori székben éppen harminc éve ült) elegendő volt a kormányzat zavartalansága látszatának fenntartásához. A megyei igazgatásban uralkodó züllöttségről szóló feljelentések s az, amit Bánffyék nem tudtak eltakarni: a Kolozsvárt ellepő ínséges sereg mindenesetre gondolkodóba ejtették a császárt és környezetét. Gondolataik azonban nem voltak termékenyek. Ez az apparátus, persze, tudott gyorsan és eredményesen is működni. Csak vegyünk ki két iratot a Gubernium Transylvanicum (in Politicis) óriási ügyiratsorozatából: egy parasztfolyamodványt a császárhoz 1817-ből és egy jelentést, mondjuk 1820-ból egy helyi parasztmozgalomról. Az elsőnél egy évbe telt, míg az Erdélyi Udvari Kancellária leküldte a Guberniumhoz, újabb félesztendőbe, ha nem többe, míg a Gubernium továbbította, információt kérve, a törvényhatósághoz; onnan jó esztendő múlva került vissza, s esetleg négy-öt évig feküdt tárgyalatlanul valamelyik guberniumi tanácsos vagy titkár íróasztalfiókjában, míg végre a tanács meghozta az elutasító döntést, s azt egy-két hónap múlva megküldték a parasztoknak. Persze, sok ilyen kérvény dolgában a Gubernium nem is hozott határozatot — ha egyáltalán az irat visszakerült a törvényhatóságtól. — A másodiknál a stafétával küldött jelentés még érkezése napján a Gubernium elé került, hogy aztán a határozatból született három-négy elintézésfogalmazvány — az Erdélyi Udvari Kancelláriához, a főhadiparancsnokhoz, az országos főbiztossághoz, a megyéhez — titkár vagy tanácsos, országos kancellár, gubernátor ellenőrzése, leíratás, összeolvasás, aláíratások után még aznap elhagyja a kiadót. A rendszer ilyen esetekben még össze tudta szedni erőit. 1825 tájt azonban Erdélyben is megindult a nemesi ellenzéki mozgalom, s huszonhároméves szünet után 1834-ben az udvarnak össze kellett hívnia az országgyűlést. 1835. február 6-án kergette szét, nem bírván másképp az ellenzékkel. Estei Ferdinánd főherceg másnap királyi biztosként átvette a Gubernium vezetését. Magyarországon az udvar már 1790-től a főherceg-nádor megoldásra szorult. Erdélyben erre 1790-ben nem volt szükség. Bánffy György gubernatorsága elegendő volt. Csak 1835-ben erősödött odáig az erdélyi rendek egy részének elégedetlensége, hogy az udvar már ne bízzék meg a többiekben sem. Akkor azonban már nem számíthatott arra sem, hogy ezt a megoldást a rendek támogatásával létesítse. A főherceg kormányzata pedig nem lehetett tartós. Nem személyi tulajdonságai miatt. A nemesi ellenzéki mozgalom (amelynek vezetői közül Wesselényit perbe fogták, Szász Károlyt esztendőkön át fenyegette ez a veszély, s másokat is értek támadások) visszavonult, de nem szűnt meg. Kompromisszumra azonban volt mód — és ez volt az egyetlen modus vivendi is. Az 1837—1838-i országgyűlésen a nemesi ellenzék elég erős és ügyes volt ahhoz, hogy megakadályozza Estei Ferdinánd bekerülését a gubernatori hármas candidatióba (ekkor hangzott el Bethlen János híres mondása: „Inkább megválasztom Erdély gubernátorának a szebeni hóhért, mint Estei Ferdinánd főherceget"), s a rendek általában követelték az országos kormányhatóságok tisztségeinek választással való betöltését, az udvar azonban legalább az udvari kancellári és gubernatori tisztségbe aulikusokat ültetett, s ami számára a legfőbb volt: Erdély s Magyarország uniójának ügye nem került napirendre. A „törvényes" kormányzat helyreállt, az udvar pedig keveset vesztett. Mire a nemesi ellenzéki mozgalom újra nekilendült, addigra az udvar a hirtelen elhalt Komis gubernátor helyébe újat^__ 2 Erdéiyi kormányhatósági levéltárak