Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 5. Budapest, 1973)

MÁSODIK RÉSZ Erdélyi Országos Kormányhatósági Levéltárak (F szekció)

totta korábbi hatáskörét. S az erdélyi országgyűlés meg sem kísérelte komolyabban azt, hogy az országos közigazgatási és bíráskodási kormányhatóság működésére befolyást gyakoroljon. Ami mármost a Gubernium helyét illeti a Habsburg-birodalom 1791 utáni államigazgatásának rendszerében, az Erdélyi Udvari Kancellária 1791. február 20-án különvált a magyartól (élére Teleki Sámuel került). A Gubernium viszonya hozzá az egyesítés előtti lett. A Thesaurariatus 1791 novemberében állt helyre (a Thesaurariatus in Montanisticis et Monetariis csak 1796-ban). A kincstartó továbbra is tagja maradt a tanácsnak; részvételét a Gubernium ülésein azonban most már az is illuzóriussá tette, hogy a Thesaurariatus visszaköltözött Szebenbe, a Gubernium pedig 1790-től Kolozsvárott maradt (hivatali apparátusával nem csekély mértékben járulva hozzá így a kolozsvári ipar és kereskedelem fejlődéséhez). Az alárendelt szervek működése is helyreállt. Újjászervezték a Supremus Commissariatus Provinciálist. A kerületi biztosságok a régi törvényhatóságok újjáalakításakor megszüntetik működésüket. A változások a Gubernium [személyi összetételén is megérződtek — ha ugyan korántsem abban a mértékben, ahogy a II. József halálát követő ellenzéki fellendülésről elterjedt, néha erősen túlzó nézetek alapján várni lehetett volna. Bánffy a helyén maradt, most már választott gubernátorként; a tanácsosok legnagyobb része is. Legfeljebb az történt, hogy a „felkapaszkodottra" rájárt a rúd: a kisnemes Koszta István évtizedeken át végezheti egyik kellemetlen munkát a másik után, az országos kancellári teendőket is ideértve. Az összetételben a változást inkább az jelentette, hogy újból helyet kaptak a tanácsban a római katolikus püspök

53 és a II. József által megszüntetett tisztségek viselői: a szász comes, az országos főbiztos. 1792—1848 A Habsburg-monarchiát az 1789-cel kezdődő nagy történelmi vihar felkészülten érte. Hogy a Nyugat-Európánál gazdaságilag lényegesen fejletlenebb s közjogilag, nemzetiségi szempontból heterogén birodalom a rettenetes csapások ellenére is elkerülte a szétesést, abban szerepe van annak is, ami II. József kormányzati rendszeréből megmaradt. Pedig a Habsburg-országok erői a végsőkig igénybe voltak véve — s egyik baj a másikat váltotta ki. Az erdélyi főhadiparancsnokság például az 1790-es évek első felében esztendőkön át tehetetlen volt a Hunyad megyei határőrökkel szemben, akik megtagadták a francia háborúba vonulást.

54 Az anyagi erőfeszítések — adók, katonatartás — és a birtokos nemesség nyerészkedése a napóleoni háború konjunktúráján úgy kimerítette az erdélyi parasztságot, hogy néhány természeti csapásokkal terhes esztendő szörnyű ínséget és az erdélyi feudalizmus utolsó nagy vándormozgalmát váltotta ki a kis országban. Közben a parasztság Horia óta állandóan mozgolódik, s ha az udvar egy ízben — az 1800. őszi zarándi vaklárma alkalmával — alaposan le is hordta a politikai érzékét egy pillanatra elvesztett gubernátort az utólag feleslegesnek tűnő ellenintézkedések miatt, a Gubernium általában „indokolt esetekben" védekezik, viszonylag igen nagy katonai erőkkel. Közben a kormányszervek működése ment tovább a II. József korában kiépült vágányokon. Jelentős változás 1814-ig alig következett be: a szász regulatiókat, a Gubernium bíráskodási hatáskörének csökkentését,

55 a Gubernium referátumbeosztásának újabb szabályozását

56 és az 1800-i rendezési tervet érdemes megemlíteni (az utolsóra, jellemzően, 1816-ban kapta meg a választ a Gubernium).

57 Az