Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 5. Budapest, 1973)

Bevezetés

tása sem jelentett nagyobb átalakulást abban az értelemben, hogy az ügyintézés módja változott volna meg. A felügyelőségek rendszere megmaradt, s utasítása nem sok hatáskört hagyott a kincstartónak. Az udvar itt érvényesítette az I. Lipót 1700. január 15-i rendeletében leírt ellenőrzési rendszert: a kincstartó mellé odaállította a bancalis repraesentanst, aki nélkül egy lépést sem tehetett. A végbement személyi változásoknak sem szabad a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítanunk. A Thesaurariatus élére erdélyi nagybirtokos került, de volt-e jelentős szerepe ennek a személynek, az előbbiekben vázolt okokon kívül még amiatt is, hogy a kincstári igazgatás szakértelmet kívánt, s ezzel az erdélyi úr aligha rendelkezett? A számvevőség esetében hasonló volt a helyzet: az a gyakorlat alakult ki, hogy a hatóság élére elnökként egy guberniumi tanácsos került, a munka tulajdonképpeni irányítását pedig a számvevő látta el. Nem történt lényeges változás az igazgatás személyzetében sem. A kincstári igazgatásban (különösen a bányaigazgatásban) megmaradtak az örökös tartományokból jött tisztek; az országos számvevőség hivatalnokapparátusa általában ugyancsak nem erdélyiekből került ki. Az országos főbiztosság személyzete pedig korábban is erdélyiekből állt. A változás abban állt, hogy ezeket a hatóságokat országgyűlésen szervezték meg, s így alkotmányos jellegre tettek szert. Az 1690-es évek eleji választott hatóságok helyét jó időre az udvartól kiküldött biztosok, igazgatók stb. foglalták el; az 1735 és 1744 közt eltelt időszakban mindezek helyére alkotmányosan létrehozott hatóságok kerültek, erdélyi személyekkel élükön. Hogy ezeknek maguknak sem sok beleszólásuk volt az ügyekbe, hogy az országgyűlés továbbra sem rendelkezhetett az ország kincstári jövedelmeivel, hogy a kincstári apparátus legfontosabb posztjain nem erdélyiek álltak, ez más lapra tartozott. A Habsburgok látszatengedményeket tettek az erdélyi rendeknek, s megszilárdították igazgatási apparátusukat. Hogy erre miért volt szükség, ahhoz elég a Birodalom külső helyzetére és Erdély állapotaira gondolnunk. A Birodalom külső helyzete éppen az 1735 és 1746 közti időszakban rendkívül nehéz volt, s a török határszól bástyájának fenyegetettsége Olténia elvesztésével csak nőtt. Bent pedig: az erdélyi parasztok ez idő táji mozgalmairól ma még vajmi keveset tudunk, de ezeknek az ismereteknek alapján sem csodálkozhatunk azon, hogy az udvar nem tartotta szükségesnek még a lojális erdélyi rendeket is maga ellen hangolni; a román nemzetiségi kérdés felszínre kerülése s Rákóczi József kiindulása idején Erdélyből figyelmeztetőt kapott arra, hogy ezen a lojalitáson is vannak azért rések. 1746-1770 1746 tájt befejeződött a jó évtizedes szervezési időszak. A korszak elkésett terméke volt az 1753—1755-i országgyűlés II. tc.-e, amely törvénybe iktatta a Gubernium bíráskodási hatáskörét. (A Gubernium bírói hatásköre létével egyidős. Hiába tiltakoztak ellene az erdélyi rendek, a királyi táblától fellebbezett perek a Guberniumhoz kerültek, s csak onnan az udvarhoz. A törvénycikk csak egy meglevő helyzetet törvényesített. Ettől kezdve a Gubernium a magyarországi hétszemélyes táblához hasonló szerepet töltött be az erdélyi bírósági szervezetben.) Mindjárt utána, kb. 1750-nel kezdődőleg az udvar egymásba kapcsolódó nehéz feladatok egész sorával került szembe Erdélyben. Sorrendben először az adórendszer átalakításának ügye kerül napirendre. Az eredmény a Bethlen-féle adórendszer