Sashegyi Oszkár: Az abszolutizmuskori levéltár (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 4. Budapest, 1965)
Bevezetés
szerveket ígértek, s így az autonómia gondolatát igyekeztek összeegyeztetni az abszolutizmussal. Bach rendeletére a magyarországi helytartósági osztályok 1855—1856-ban bizonyos előmunkálatokat végeztek autonóm szervek felállítására vonatkozóan, s azokat Albrecht főherceg fel is terjesztette Bécsbe. A minisztertanács 1856 júliusában tárgyalta Bach operátumát az országstatútum dolgában, s azt a császár elé is terjesztette, de az nem hagyta jóvá, s így az autonóm szervek egyelőre nem születtek meg. Az a szűk körű és csupán tanácsadó jellegű országképviselet, amelynek létrehozása Bach terveiben szerepelt, nemcsak a magyarságnak az 1848. évi törvények alapjára helyezkedő többsége számára volt elfogadhatatlan, hanem kielégítetlenül hagyta a nemzetiségek polgári demokratikus követeléseit is. Az országképviseletek kivihetetlenségét az uralkodó közvetlen környezete is belátta. Az autonómia gondolatának további érvényesítését Bach utolsó alkotásával, a községi törvénnyel kívánta elérni. De ez a törvény is olyan meszszemenő beleszólást biztosított az államnak a községi igazgatásba, s azon kívül a nagybirtoknak adott kedvezményekkel olyan újabb válaszfalat épített volna a nép és a kormányzat közé, hogy megvalósítására az általános ellenzés miatt, amivel találkozott, nem került sor. Az egyedüli önállóságot a Bach-korszak idején a katolikus egyház élvezte. Az 1855. évben a Vatikánnal megkötött konkordátummal az volt a kormány célja, hogy a maga külpolitikai elszigeteltségén enyhítsen, és a forradalmi erők leküzdésére a birodalmon belül az egyházat segítőtársul nyerje meg. A katolikus egyház tekintélyi rendszere mellett a konkordátum természetesen nem jelenthetett a kormány részére valamiféle demokratikus veszélyt, de az önállóságnak még ez a formája is, azzal hogy az egyházat az államtól függetlenebbé tette, hozzájárult ahhoz, hogy a klérus egy része az ellenzék táborát növelje. A protestánsoknak adandó autonómia már nagyobb veszélyeket rejtett magában, s annak koncedálására a kormány csak súlyos megrázkódtatások után szánta el magát. Az olaszországi háborúban Ausztriát ért súlyos vereség elkerülhetetlenné tette a centralista politika csődjét. Ferenc József a villafrancai béketárgyalás után, 1859. július 16-án kiadott laxenburgi manifesztumában megígérte, hogy a törvényhozásban és közigazgatásban korszerű javításokat eszközöl majd, és augusztus 22-én átalakította a kormányt: gr. Rechberg külügyminisztert miniszterelnökké nevezte ki, br. Hübner volt párizsi nagykövetet rendőrminiszterré, gr. Goluchowski addigi galíciai helytartót pedig belügyminiszterré tette meg. Egyúttal a rendszer két leggyűlöltebb exponensét, Bachot és Kempent, felmentette a belügyminisztérium, ill. a legfőbb rendőrhatóság vezetésétől, a kereskedelem-, ipar- és közmunkaügyi minisztériumot pedig feloszlatta, és annak teendőit egyrészt a belügy-, másrészt a pénzügyminisztériumhoz utalta. Az új kormány programjában olyan reformok szerepeltek, mint a protestánsok autonómiája és szabad vallásgyakorlata, a községi törvény hozzáidomítása az egyes tartományok állapotaihoz, a kormányzati teendők lényeges részének önkormányzati testületekre való ruházása és a rendi képvise-67 5*
