Sashegyi Oszkár: Az abszolutizmuskori levéltár (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 4. Budapest, 1965)

Bevezetés

A szegényügy, ül. közjótékonysági ügy irányítása is a politikai hatóságok feladatai közé tartozott. Nekik kellett gondoskodniuk arról, hogy a szegények gondozása az érvényes rendeleteknek megfelelően történjék, hogy a községek a maguk idevágó kötelességeit teljesítsék, hogy a szegények számára és más jótékony célokra szolgáló alapítványokat és intézeteket az alapító szándéka szerint, az alapszabályoknak és előírásoknak megfelelően kezeljék és használják fel. A büntető- és javítóintézetek, dologházak igazgatását a politikai hatóságok által felállított és az ő ellenőrzésük alatt működő szervek végezték. A politikai hatóságok főfelügyelete alatt álltak azok a dologházak és javítóintézetek is, amelyek nem voltak állami intézményeknek tekinthetők. Az egészségügyi rendészet elsősorban a községi elöljáróságok feladatkörébe tartozott. Járványok kitöréséről azonnal értesíteniük kellett a politikai hatóságot. A politikai hatóság a maga részéről ellenőrizte és támogatta a községi elöljáróságot: gondoskodnia kellett arról, hogy a szegény községi tagok a szükséges ápolást valóban megkapják, felügyelniük kellett a területükön létező kórházakra, tébolydákra, szülőotthonokra, lelencházakra. Az idegenrendőrség kezelése elsősorban a politikai hatóság dolga volt. A községi elöljáróságok, városkapitányságok és a csendőrség — amennyiben rájuk bizonyos ezzel kapcsolatos feladatokat átruháztak — támogatást kellett hogy nyújtsanak a politikai hatóságoknak. A külföldiek útlevelének ellenőrzése egyelőre a régi módon történt. A külföldi kézműves legények és munkások vándorkönyvét nemcsak a birodalom határán át való belépéskor, hanem a munkavállalásuk helyén is láttamoztatni kellett, továbbá minden olyan városban való tartózkodásukkor, ahol városkapitányság vagy rendőrhatóság létezett, valamint akkor, ha vándorlásukat más koronaországban kívánták folytatni, mint ahol a birodalom területére léptek. A belföldiek útiokmányaira nézve külön előírások voltak. A vándorkönyveket a megyehatóság vagy rendezett tanácsú városokban a városi hatóság állította ki a honossági bizonyítvány alapján. Külföldre való utazás esetében az útlevelekre megállapított szabályokat kellett követni. Azokon a helyeken, ahol a vándorlegény dolgozott, a községi elöljáró láttamozta a vándorkönyvet, ha a községben nem volt külön rendőrhatóság. A hatóságok az általuk kiállított és láttamozott útiokmányokról és vándorkönyvekről külön kimutatásokat vezettek. A toloncügy is a politikai hatóságok feladatkörébe tartozott. A községi elöljáróságok, ha a rendelkezésükre álló eszközök nem voltak elegendők ahhoz, hogy megszabadítsák a községet a kétes, igazolvány és kereset nélküli idegenektől, a politikai hatósághoz fordultak. A közigazgatási szolgabíró vagy a rendőrhatóság vezetője az idegent vagy egyszerűen hónába való visszatérésre utasította, vagy pedig formálisan kitoloncoltatta. Külföldieknek a határon túlra való kitoloncolása ügyében a megyefőnök dönthetett, az előírásoknak megfelelő módon, kétes esetekben azonban a kerületi főispánhoz kellett fordulnia, aki vagy maga döntött, vagy pedig a helytartóhoz fordult. A politikai hatóságoknak kellett meghatározniuk a toloncállomásokat, gondoskodniuk a toloncok ellátásáról, felügyeletéről és kíséretéről. A megyefőnök és a közigazgatási szolgabíró időnként portyázásokat rendelt el kóbor vagy gyanús egyének, szökevények és törvényszegők kézre kerítésére.