Sashegyi Oszkár: Az abszolutizmuskori levéltár (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 4. Budapest, 1965)

Bevezetés

lebbezést annál a hatóságnál kellett beadni, amelynek döntése ellen a fellebbezés szólt, s az terjesztette azt a maga megjegyzésével együtt az elöljáró hatóságához. A hatósági fokoknak ez a meghatározása jelentős volt (közigazgatási bíróság hiányában) a hatóságok jogszerű eljárásának biztosítása tekintetében. Geringer azonban — mielőtt a hivatali utasítást az alsóbb hatóságoknak megküldötte volna — változtatás iránti javaslattal fordult a belügyminiszterhez. Azt kérte, hogy a lakosság és a szolgálat érdekében az utasításnak a hatósági fokokra vonatkozó pontját az ő általa benyújtott eredeti tervezet értelmében változtassák meg. Ö ugyanis azt javasolta, hogy a szolgabíró hatósági végzéseivel szemben a megyei főnök legyen a másodfokú, a kerületi főispán a harmadfokú hatóság. A magyarországi lakosság zöme ugyanis szerinte nem tudja megkülönböztetni a szolgabíró formális hatósági döntését másfajta végzéseitől, s ahhoz fordul, aki tudomása szerint a szolgabíró fölöttes hatósága, a megyei ionokhoz. A nép szereti panaszát élőszóban előadni, s a megyei főnök rendszerint közelebb' van hozzá, mint a kerületi főispán, akihez nehezebben talál el, a fellebbezésre kitűzött 14 napi határidőn belül. Geringer szerint a nép azt sem szereti, hogy panaszát ugyanott adja be, ahol a rá nézve kedvezőtlen döntés született. De — így érvelt — a szolgálat érdeke is azt kívánja, hogy a megyefőnök tekintélyét ne csorbítsák azáltal, hogy megkerülik, és maradjon az, ami évszázadokon át volt, másodfokú hatóság. Geringer fontosnak tartotta, hogy a szolgabírákat, akik a szabályszerű ügyintézéshez korábban nem szoktak hozzá, megbízható megyefőnökök állandó felügyelete alá helyezzék, s azt remélte, hogy ebben az esetben az alsó fokú hatóságok önkényeskedéseinek gátat lehet vetni. A belügyminiszter ehhez a javaslathoz hozzájárult, s Geringer 1851. szeptember 28-án a változtatott szövegű utasításokat küldte szét a hatóságoknak. A politikai közigazgatás elsősorban a belügyminisztérium irányítása alatt állt. A politikai hatóságok intéztek ennek megfelelően minden olyan ügyet, amely a belügyminisztérium hatáskörébe vágott. Más minisztériumok ügykörébe tartozó olyan ügyágazatokkal is foglalkozniuk kellett, amelyeket reájuk bíztak. A közszolgálatnak ezekben az ágaiban a politikai hatóságok voltak kötelesek közreműködni és eljárni, amennyiben ezt nekik meghagyták. A politikai hatóságok feladata volt általában a törvények kihirdetése és: végrehajtása, valamint a közbiztonság, rend és nyugalom fenntartása, ill. helyreállítása felőli gondoskodás. Hatáskörükbe a szervező rendelet és a hivatali utasítás, valamint egyéb vonatkozó rendeletek szerint a következő ügyágazatok tartoztak: A népesség nyilvántartása, statisztikai adatok gyűjtése és szerkesztése, a születési, házassági és halálozási anyakönyvek vezetése fölötti őrködés. Az anyakönyvek helyesbítése tekintetében a megyei főnök volt az első fokú hatóság. A honossági, nemességadományozási és kivándorlási ügyek. A birodalmi polgárjogot a belügyminisztérium adta. Az örökbefogadási és törvényesítési ügyek a törvényszékek hatáskörébe kerültek át, a nemesség átruházása ügyében azonban — mint minden nemességi ügyben — a politikai hatóság döntött. A politikai hatóság ellenőrizte a kivándorlási ügyeket is, és döntött