Sashegyi Oszkár: Az abszolutizmuskori levéltár (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 4. Budapest, 1965)

Bevezetés

volt helye, csak főúrnak, főpapnak és köznemesnek. A helytartótanács és magyar kamara antagonizmusa 1848-ig fennállt, hatáskörük elkülönítése közjogi kérdésnek számított. A rendek nem voltak hajlandók belemenni abba, hogy a kamara az állami élet olyan területei felett is ellenőrzést gyakoroljon, amelyekbe nekik is beleszólásuk volt. Így a helytartótanács természetszerűen nem válhatott tisztán politikai hatósággá, neki kellett intéznie mindazt, ami az „országot", azaz a rendeket érintette. Ezzel szemben a vármegyék tisztán rendi hatóságok voltak, amelyek a kormányszervek és a lakosság közé ékelődve, gátolták az abszolutizmus akadálytalan érvényesülését; igaz, hogy e rendi hatóságok azzal, hogy a maguk autonómiájáért harcoltak, egyúttal a nemzeti autonómiát is védték az idegen érdekű birodalmi centralizációval szemben. Másrészt azonban a politikai hatalom ilyen megoszlása révén biztosíthatta a magyar nemesség a maga osztályuralmát a parasztság és a polgárság felett még akkor is, amikor a polgársággal összeszövődött bürokrácia a cseh—osztrák nemesség politikai hatalmát már bizonyos korlátok közé szorította. A polgári forradalom ezt a feudális államapparátust megdöntve, a végrehajtó hatalom gyakorlására minisztériumot hozott létre, amely a népképviseleti országgyűlésnek tartozott felelősséggel. A miniszteriális kormányzat, amelyen belül külön reszortminisztériumok alakultak ki, az egyes kormányzati ágak szakszerűbb szervezeti elkülönítését tette lehetővé, a forradalom előtti idők állapotához képest. A minisztériumok hatáskörének elkülönítésénél közjogi, rendi szempontok már nem játszottak szerepet, hanem pusztán célszerűségi és szakszempontok érvényesültek. így kerültek az egyházi és tanulmányi alapítványok gazdasági ügyei a vallás- és közoktatásügyi minisztériumhoz, az adóügyek pedig a pénzügyminisztérium hatáskörébe. A belügyminisztérium mint a politicum részére létesített szakminisztérium volt az első valóban politikai hatóság Magyarországon. Az állami rendőrség országos szervezetének létrehozásával azután ez a minisztérium a jövő fejlődésének irányát is kijelölte. Politikai kormányzatról, politikai igazgatási szervezetről azonban még az 1848/49-i magyar államkormányzatban sem beszélhetünk, mert a magyar polgári forradalom nem számolta fel az egész feudális kori államapparátust, az 1848. évi áprilisi törvények csak ideiglenesen változtattak a törvényhatóságok szerkezetén, de nem rendelkeztek azok gyökeres, polgári szellemű átalakításáról, s nem intézkedtek a közigazgatásnak a bíráskodástól való különválasztásáról sem. Az 1848-i áprilisi magyar törvények és az ezek alapján létrejött magyar minisztérium az ancien régime-et lerombolva nemcsak a rendi alkotmány feudális korlátait döntötték le, hanem egyszersmind elvágták a Magyarországot a birodalommal összekötő szálak egész szövevényét is. 1848 előtt a magyar (s ugyanúgy az erdélyi) kancellária az udvari hatóságok rendszerében csak a neki kijelölt illetékességi területen belül intézhette a hozzá tartozó ügyeket, elvileg az uralkodónak közvetlenül alárendelve, valójában az államtanácson keresztül egy közös birodalmi kormány területi elv szerint szervezett részeként. A magyar forradalom ezzel szemben a magyar törvényhozás és kormányzat körébe vonta azokat a tárgyakat is, amelyekben addig a véleményezés joga a „közös" udvari hatóságokat: az udvari kamarát, az udvari haditanácsot és az államkancelláriát illette. A magyar tör-