Sashegyi Oszkár: Az abszolutizmuskori levéltár (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 4. Budapest, 1965)

Bevezetés

csak azért sem teljesítették odaadóan hivatali kötelességeiket, mert állásuk bizonytalan volt: a „provizórium" szervezése ideiglenes jelleggel történt. Az ilyen hivatalnokoktól a kormány nem várhatta, hogy nehéz és kényes feladatukat az ő érdekében, sikerrel oldják meg, s ne igyekezzenek jövőjük biztosítására, a politikai pártokkal egyetértésben lenni. Másrészt az állandó koncentrikus támadás, amely ezeket a hivatalnokokat az ellenzék részéről érte, a közmegvetés, aminek ki voltak téve, a megaláztatások, amelyeket el kellett szenvedniük, az ellenzékkel való paktálást sem tették számukra lehetővé. Ebben a helyzetben erkölcsi magatartásuk is kétes fényben tűnt fel. Megvesztegethetőségük a valóságban bizonnyal nem volt olyan mérvű, mint azt róluk a politikai propaganda terjesztette, tény azonban, hogy a korrupció elleni állandó küzdelem Pálffynák sok fáradságába került. A legnagyobb hibák kétségtelenül abból adódtak, hogy a feudális kori megyei igazgatási rendszer már nem felelt meg a kor követelményeinek. Különösen sok kívánnivalót hagyott hátra — a Bach-korszak szolgabírói hivatalainak szervezett működéséhez képest — a megyei szolgabírák igazgatási gyakorlata. A reform szükségességét tehát senki sem tagadta, annak módjára nézve azonban merőben eltértek a vélemények. A jogfolytonosság alapján álló magyar politikai közvélemény mindenekelőtt a magyar alkotmány helyreállítását követelte, s azután maga kívánta a reformokat alkotmányos úton kidolgozni. Schmerling ezzel szemben a központi hatalom által oktrojált reformot, a megyei közigazgatás és igazságszolgáltatás teljes államosítását kívánta. A reformok előkészítésére vonatkozó tárgyalásokba az új kancellár — jellemző módon — még a magyarországi helytartót, Pálffy Móricot sem vonta be. Bécsben jártában Pálffy mégis megneszelte a dolgot, és 1864. május 24-én terjedelmes emlékiratban tiltakozott az átszervezés terve ellen, mert attól tartott, hogy az új szervezés az országgyűlés összehívását, s ezáltal a kiegyezést bizonytalan időre, de mindenesetre évekre lehetetlenné tenné. Az emlékirat abból indul ki, hogy a magyarországi provizórium nagyrészt már betöltötte feladatát: helyreállította a rendet, hosszabb időre azonban nem képes megfelelni azoknak a követelményeknek, amelyeket az ország lakossága a kormánnyal szemben támaszt. Az emlékirat szerint a közigazgatásban és igazságszolgáltatásban mutatkozó hibák egy része nem a rossz szervezésből ered, hanem a hazai fejlődés ferde voltából, a külső körülményekből, az állandó politikai zavarokból, s ezeken az átszervezés sem segíthet. De nem is lenne célszerű az átszervezést az adott helyzetben végrehajtani, mert az hátráltatná a közjogi kérdések megoldását és ezáltal a közigazgatás és jogszolgáltatás végleges szervezését. Ha ugyanis az átszervezéssel újabb provizóriumot hoznának létre, az csökkentené a lakosság bizalmát a kormány szándékainak stabilitását illetően: a kormány a hivatalnoki személy változásokkal csak újabb ellenségeket szerezne magának, s ez végeredményben kedvezőtlenül befolyásolná a választásokat. Pálffy nyíltan kimondja, hogy a provizórium adott szakaszában a politikai igazgatás legfőbb feladata az országgyűlési választások megfelelő előkészítése, a kormány számára kedvező választási eredmények biztosítása.