Felhő Ibolya: A helytartótanácsi levéltár (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 3. Budapest, 1961)

ELSŐ RÉSZ A magyar királyi helytartótanács (consilium regium locumtenentiale Hungaricum) iratai

után pedig a tanulmányügyi iratokat is külön kezelték. Minden egyéb iratot azonban a registraturában helyeztek el. 1780-ban kétfelé választották a registraturát. Az ún. „régi" irattár (registratura antiqua) az 1779-ig terjedő iratokat őrizte és dolgozta fel. A „felső" irattárat (registratura superior) pedig a kiadóhivatalhoz csatolták és a kézikönyvek készítésével bízták meg. Az J770-es évektől kezdve a selejtezési munkák is növelték az irattár feladatait. A fenti munkák mellett az irattárnok még gondnoki teendőket is végzett. Felvette a tisztviselők fizetését és nyugta ellenében szétosztotta közöttük. Beszerezte az íráshoz szükséges anyagokat és gondoskodott a helytartótanács épületének karbantartásáról. Ő foglalta jegyzékbe és őrizte azokat a könyveket, amelyeket az ország nyomdái mint köteles példányokat küldöttek a helytartótanácsnak. A helytartótanács ügyintézésének 1783-ban történt átszervezése nem változtatott az irattár munkájának lényegén. Az őrizendő iratanyag és az évi ügyforgalom állandó növekedése az irattári hivatalnál is a személyzet létszámának növekedését vonta maga után. 1783-ban az irattárnok és alirattárnok mellett még csak egy segéd (adiunctus), egy járulnok (accessista) és egy sorjegyző (registrans) dolgozott, de húsz évvel később, 1803-ban már két segéd, két sorjegyző, nyolc irnok és hat járulnok állandó foglalkoztatása jelezte az irattár növekvő munkáját. Az iktatást az iratok osztályonként külön kötetekben történő lajstromozása követte. 1785-től 1797-ig azonban az ügyintézés gyorsítása érdekében a lajstromkönyveket nem közvetlenül az iktatás után, az ügyosztályi munka kezdete előtt készítették, hanem akkor, amikor a kiadóhivatal az elintézett ügyiratokat megőrzés végett átadta az irattárnak. 1797-ben azonban visszatértek a régi lajstromozási rendszerhez, mely 1848-ig megmaradt. Az irattári hivatal is csak 1797-ben és 1803-ban kapott külön utasítást, amelyben a II. József alatt kialakult gyakorlatot foglalták össze. Különösen nagy súlyt helyeztek az iratok kikölcsönzésére. Minden ügyosztály lajstromozója ún. feljegyzési könyvet (liber praenotationís) vezetett, melybe a kölcsönzéseket feljegyezte. Általában az irattár csak törvényes esküt tett helytartótanácsi tisztviselőknek adott ki iratokat, a tanácsosoknak, titkároknak, a kiadónak és segédének, s az iktatónak minden ügyosztály anyagából. Az ügyosztályok; többi tisztviselői saját osztályuk iratából kaphattak iratokat. Más osztályok irataiból való kölcsönzéshez már előadói igazolás kellett. A többi tisztviselő nem kölcsönözhetett iratokat. A királyi leiratokat, udvari határozatokat és kancelláriai elnöki iratokat az irattárnok személyesen kezelte és csak írásbeli térítvény ellenében pecsét alatt adhatta ki a tanácsosoknak vagy titkároknak. Magánosok kéréseire az irattárosnak felvilágosítást kellett adni, de az iratokat nem mutathatta meg. A „felső" irattár tíz évig őrizte az ún. folyó iratokat (acta currentia), s azután átadta a „régi" irattárnak. A régi irattár a helytartótanács levéltárának nevezhető. Az ott dolgozó irattári tisztviselők teljesen levéltári munkát végeztek és a folyó iratok kezelésében nem vettek részt. Feladatuk az iratok rendezése, kölcsönzése, selejtezése stb. volt. Az állandó helyszűke miatt a levéltárnak kellett kiválasztani a régi iratok közül azokat, melyek nem a helytartótanács, hanem más hatóság