Felhő Ibolya: A helytartótanácsi levéltár (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 3. Budapest, 1961)

ELSŐ RÉSZ A magyar királyi helytartótanács (consilium regium locumtenentiale Hungaricum) iratai

Az ügyosztály működésének első éveiben természetesen sok kérés futott be, amelyben a türelmi rendelet alapján magánvallásgyakorlatnak, templom, iskola építésének engedélyezését kérték egy-egy helység görög keleti vallású lakosai. Ezeknek a kéréseknek az elintézése ugyanúgy történt, mint a protestánsok hasonló folyamodványaié: a helytartótanács az illető megyével vizsgálatot végeztete.tt a lakosok számára és anyagi erejére vonatkozóan s a megyei jelentés beérkezése után megadta az engedélyt, vagy döntésre fölterjesztette az ügyet a királyhoz. Sok esetben a templom tervét és költségvetését is bekérték. A megadott vallásgyakorlati engedélyekről táblázatos kimutatásokban számolt be a helytartótanács az uralkodónak. Előfordult a görög keletieknél is, hogy túllépték a türelmi rendeletben megállapított jogokat (pl. nem akartak stólát fizetni a katolikus plébánosnak.) Ilyen esetekben a helytartótanács dolga volt a rendeleteknek érvényt szerezni, utasítani a túllépőket a rendelet megtartására. A vallásgyakorlat engedélyezéséhez kapcsolódott a templom és pap számára történő telekkihasítás és a telkek adómentesítésének ügye; az ilyen ügyek többnyire csak akkor kerültek a helytartótanács elé, ha nehézség merült fel, pl. a földesúr részéről, s így szükség volt a helytartótanács közbelépésére. A templomépítés céljára történő gyűjtés engedélyezéséért is a helytartótanácshoz kellett fordulni. Mindezek a vallásgyakorlattal kapcsolatos ügyek előfordultak később, a 80-as évek után is, de persze kevésbé sűrűn. Az ügyosztály munkájának túlnyomó részét azonban az egész korszak folyamán a görög keleti egyház személyi és anyagi ügyeinek ellenőrzése jelentette, amelynek irányvonalait a Mária Terézia által kiadott „Declaratorium Illyricum" szabta meg. Ez az ellenőrzés sok állandó jellegű, vagy legalábbis hosszú időn át munkát adó feladatot rótt az ügyosztályra. A pópák összeírása — amely már Mária Terézia korában, 1767-ben megindult — továbbra is folyt. A törvényhatóságok, ill. olykor a püspökök, évente táblázatos jelentéseket küldtek be a helytartótanácsnak arról, hogy a területükön levő görög keleti egyházközségekben hány működő (fungens) és hány számfeletti (non fungens, supernumerarius) pópa van. A jelentésekben a helység nevén kívül az ott élő görög keleti családok száma, a helységhez tartozó fiókegyházak, a pópák felszentelésének ideje s az esetleges magánkápolnák szerepelnek. Ezek a jelentések összesítés készítése végett a számvevőségre kerültek s az összesítést a helytartótanács fölterjesztette az uralkodónak. A pópák számát azért kísérték figyelemmel, hogy a görög keleti papság számát csökkentsék, ill. túlságos növekedését megakadályozzák, s evégett több ízben meghagyták a püspököknek, ne szenteljenek fel új papokat mindaddig, amíg számfölöttiek vannak. Hasonló célja volt a kolostorokban élő szerzetesek összeíratásának is, amely több-kevesebb rendszerességgel az egész korszakban folyt. A pópákról szóló jegyzékek készítése a 90-es évek elején fölöslegessé vált, s megszűnt, mert az 1790-i illyr kongresszusnak a plébánosok rossz anyagi helyzetére vonatkozó panaszára az uralkodó 1791-ben elrendelte a plébániák összeírását, részben a plébániák ellátásának javítása, részben az egyházmegyék jobb szervezése érdekében. A törvényhatóságok a következő években be is küldték az előírás szerint készült táblázatos összeírásokat, amelyek a plébániák jövedelmeire és papságára, valamint híveinek számára részletes adatokat tartalmaznak. Ezek felhasználásával azután szabályozták a plébániák