Felhő Ibolya: A helytartótanácsi levéltár (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 3. Budapest, 1961)

ELSŐ RÉSZ A magyar királyi helytartótanács (consilium regium locumtenentiale Hungaricum) iratai

a gyanú, hogy a bűnözők az örökös tartományokba szöktek át, akkor a helytartótanács felkérte az illetékes örökös tartománybeli kormányszéket is a körözés elrendelésére. Hasonló volt az eljárás a talált, vagy elveszett és elrabolt tárgyak, lopott és kóbor marhák tulajdonosainak, illetve elrablóinak felkutatásánál. A törvényhatóságoknak fel kellett küldeniük a helytartótanácshoz a meggyilkolt vagy halva talált egyének személyleírását, hogy a körözést elrendelhessék és ezzel is megkönnyítsék a gyilkosok elfogatását, vagy a halott személyazonosságának a megállapítását. A rablásoktól és fosztogatásoktól való elrettentést célzó rögtönítélőbíráskodás szabályozása és e bíróságok működésének az ellenőrzése szintén a közigazgatási osztály hatáskörébe tartozott. A rögtönítélő bíráskodás újabb formáját először 1785-ben II. József rendelte el a lázadás vagy lazításra való bujtogatás, rablás, katonaságtól való szökés, idegen ügynökök vagy segítőtársaik és a nép félrevezetői ellen. E bíráskodási jogot azonban csak a katonai bíróság részére engedte meg. Még polgári személyek fölött is csak katonai bíróság tarthatott rögtönítélő eljárást. 1787-ben a vármegyéknek is megengedte, hogy a katonai jog szerint rögtönítélő eljárást alkalmazzanak. II. József halála után a vármegyék kérésére 1800-ban szabályozták ismét a rögtönítélő bíráskodást. A rendelet a lázadás esetét kivette a statáriális bíráskodás hatásköréből és csupán rablógyilkosság, rablás és fosztogatással párosult útonállás (latrocinium, praedocinium, viarum obsessio cum spoliis) esetén engedélyezte. A bűnösök személyi állapotára vagy állására való tekintet nélkül megengedte a statáriális ítélkezést. Nemtelenek, nemesek, egyházi személyek és katonák fölött egyaránt tarthattak rögtönítélő eljárást. Egyházi személyeket előzőleg meg kellett fosztani tisztségüktől. 1808-ban a gyújtogatókra is kiterjesztették a rögtönítélő bíróság hatáskörét. A gyakori visszaélések miatt ugyanebben az évben részletesen körülírták a rablógyilkosság, rablás és fosztogatással párosult útonállás azon eseteit, amelyek fölött statáriumot lehetett tartani. A törvényhatóságok kérésére és az ügyoszály javaslatára a helytartótanács elnöke, a nádor vagy az országbíró engedhette meg a rögtönítélő bíróság felállítását. Rendszerint egy évre engedélyezték. Ezután a törvényhatóságoknak újból kellett kérniük az engedély meghosszabbítását. A helytartótanács még 1800-ban elrendelte, hogy a rögtönítélő bíróság felállítására engedélyt kapott törvényhatóságnak a közbiztonsági viszonyokról negyedévenként jelentést kell tennie, hogy ennek alapján a bíróság működését megszüntethessék. A rögtönítélő bíróság jegyzőkönyveit minden ítélkezés után azonnal fel kellett terjeszteni a helytartótanácshoz. A jegyzőkönyveket az ügyosztály felülvizsgálta és véleményével ellátva a kancelláriához küldte. A helytartótanács megintette azokat a bíróságokat, melyeknek jegyzőkönyvéből kiderült, hogy az eljárás során nem tartották be az előírásokat. Bár az 1790. évi 42. tc. a kínvallatást eltörölte, a helytartótanácsnak még 1813-ban is a legkeményebb fenyítés alatt kellett tiltania a tortúra alkalmazását. Az ügyosztály vizsgálta felül a törvényhatóságoknak közbiztonsági ügyekben alkotott szabályrendeleteit, továbbá a rablók és szökevények elfogásáról szóló jelentéseit és engedélyezte az utóbbiakért járó jutalmak az ún. „fogbérek" kifizetését. A „departamentum aggrationale" fennállása alatti időt (1793—1799) kivéve a közigazgatási osztály foglalkozott a büntetőperekben elítélt rabok kegyelmi ügyeivel. A kegyelmi kérvényeket az uralkodó elé ter-