Dóka Klára: Levéltári ismeretek : Oktatási segédanyag a segédlevéltáros tanfolyamok hallgatói részére II. rész (Levéltári módszertani és oktatási füzetek 9. 2002)

A proveniencia és pertinencia elvének történeti kialakulása A fondok kialakításának, a levéltári anyag elsődleges rendszerezésének elvei és módszerei az elmúlt évszázadok alatt bontakoztak ki, hosszan tartó fejlődés során tisztázódtak. A mai levéltári fondok rendszere annak a kornak a gyakorlatát tükrözi, amelyben végső kialakításuk történt. A levéltári gyakorlatban a pertinencia elve hosszú évszázadokig érvényesült, a proveniencia elve viszonylag igen későn vált elfogadottá. A pertinencia-elv alapján kétféle módon lehet levéltári rendszert létrehozni: az egyik mód a praktikus-induktív eljárás, amit a korábbi évszázadokban alkalmaztak, a másik az elméleti-deduktív módszer, amivel egyes nagy levéltárak a 18., illetve a 19. században kísérleteztek. Induktív eljárásról akkor beszélünk, ha a levéltáros az egyes iratokból indul ki, a köztük talált rokon vonások alapján alakít ki belőlük iratcsoportokat. így jártak el azok a régi levéltárosok, akik a gondjaikra bízott iratokat, legtöbbször eredetükre való tekintet nélkül, formai vagy tartalmi vonatkozásaik szerint csoportosították. Annyi és olyan iratcsoportot hoztak létre belőlük, amennyit és amilyeneket szükségesnek láttak ahhoz, hogy az iratanyagban eligazodhassanak, hogy szükség esetén megtalálhassák a keresett iratokat. Ilyen eljárást alkalmaztak a hiteleshelyi levéltárakban is, ahova sok család biztos megőrzés végett beadta legféltettebb iratait. Deduktív eljárásról akkor beszélünk, ha a levéltáros a fogalmak rendszerezéséből indul ki, és az iratokat azután az elméletileg megkonstruált rendszer egyes kategóriáiba osztja be. A 18. század második felében számos olyan (főként francia és német) levéltártani munka jelent meg nyomtatásban, amelynek szerzője általános sémát ajánlott a levéltárak anyagának rendezésére, olyan racionális sémát, amely alkalmas lenne bármely levéltár bármely korú anyagának használhatóvá tételére. Ilyen séma volt az időrend, mely a 19. század történettudományi irányzatának, a pozitivizmusnak megfelelő levéltári rendszernek látszott, az eseménytörténet tisztázásához nyújtott könnyítést. Ugyanebben a korban az Országos Levéltárba és a Nemzeti Múzeum levéltárába bekerült családi levéltárak anyagát is, az egyes családtagok fondjainak szétszedésével, családonként egyetlen időrendi sorozatba rendezték át. A levéltárelmélet fejlődése, a szemlélet változása lassan oda vezetett, hogy kezdték felismerni a károkat, amelyeket a pertinencia elvének kíméletlen alkalmazása okozott. A levéltári anyag ugyanis nem egyszerűen történeti tényekre vonatkozó adatokat tartalmaz, mint azt a pozitivizmus hívei vélték, hanem egyes szerveknek vagy személyeknek e történeti tényekkel kapcsolatos intézkedéseit. Az egyes iratok éppen ezért nem szakíthatok ki abból az együttes-