Sárközi Zoltán: Kisebb érdekképviseleti fondok : Repertórium (Levéltári leltárak 87. Budapest, 1988)

Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége (Z213)

tettek ki. Ezeken kívül évente mintegy 100 millió koronás összegben közszállításokra adtak ki megrendeléseket. Mindeze­ket a hazai ipar számára kérték, azon belül pedig kifejezetten a magán-iparnak. így jött létre 1907-ben a közszállítási sza­bályzat, mely valóban a hazai iparnak biztosította nemcsak az állami közmunkákban való részvétel jogát, hanem a közha­tósági és a közforgalmi vállalati beszerzéseket is kizárólagosan hazai iparcikkekből engedélyezte. Ugyancsak e harc eredményeképpen jelent meg az 1907. évi HJ. tc, az iparfejlesztésről szóló új törvény. A Szövetség kérte, hogy ne csak egyes iparágak, hanem indokolt esetben minden vállalat részesülhessen állami kedvezményben. Az 1907. évi HJ. tc. végül fő vonásaiban megegyezett a gyáriparosok indítványaival. Az iparfejlesztés eredményeként 1913­ban a tervezett évi 634 millió aranykoronás termelési többlet helyett a magyarországi gyáripar kereken egymilliárdot kite­vő többlettermelést ért el. Bár a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége a munkáltatók érdekeit védelmező szerv volt, saját jól felfogott ér­dekében nem zárkózott el a munkásság mérsékelt, a tőkések érdekével összeegyeztethető jogainak tiszteletben tartása elől. Jól mutatják ezt a századfordulón tömegessé vált kivándorlással kapcsolatos állásfoglalásai. Mikor *z éppen csak iparo­sodó országból a szakmunkások is Amerikába mentek, rögvest összehívták a Szövetség 1907. évi híres ankétját. Ennek eredményeképpen javasolták a népiskolázás ingyenessé tételét, a parasztnép földéhségének csillapítását, a munkásságnak olcsó élelmiszerekkel való ellátását, végül az ország fokozott iparosítását, így azután 1909-ben Széli Kálmán kivándorlási törvénye helyett egy modernebb törvény látott napvilágot. A munkásságot közvetlenül érintette az 1907. évi XX. tc. életbe léptetése, mellyel összefüggésben a Szövetség „libe­rális" elveinek megfelelően önként vállalt bizonyos terheket. Ez volt a munkások baleseti és betegségi biztosításának álta­lánossá tételéről szóló törvény, melyet a századforduló viszonyainak ismeretében kell értékelnünk. A Szövetség küzdelmei kiterjedtek az adófizetés területére is. Hegedűs Lóránd, az akkori ügyvezető igazgató nagy harcban vívta ki a Wekerle-féle adóreform révén a mezőgazdasággal való egyenrangúságot. Ugyanígy közbenjárt a GYOSZ a malomipar őrlési forgalmáért, az ásványolajipar, a gépipar, a papíripar stb. ügyeiben. Különösen élessé váltak azonban az összeütközések Ausztria és Magyarország viszonylatában. Id. Chorin Ferenc, a Szövetség első elnöke legszemélyesebb feladatának tartotta, hogy a delegációk elé kerülő beszerzési kimutatásokat kiele­mezze, a tévedéseket és az egyenlőtlen elbánások egyedi eseteit kiderítse. E folytonos vetélkedés felkeltette a magyar nagyiparos körök érdeklődését a hadiszállításokba és megrendelésekbe való fokozottabb bekapcsolódás iránt. A közös hadsereg számára a magyar ipar a mindenkori kvóta szerint bonyolította le a maga szállításait. 1907-ig 34,2%-ot, utána 36,2%-ot, de a közös hadügyminisztérium illetékesei ezekbe a magyarországi ipari nyersanyag beszerzéseket is bele­számították. Amikor azonban a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége pl. a hazánk területén felállítandó ágyúgyár megvaló­sítását szorgalmazta, olyan végzetes útra lépett, mely a kettős Monarchián belüli rivalizálást alárendelte a Monarchia há­borús célkitűzései teljes mértékben való támogatásának. így történhetett meg, hogy a magyar gyáripar az I. világháború egész ideje alatt szinte teljes termelését a központi hatalmak erőfeszítéseinek szolgálatába állította. Hozzájárultak ehhez a Bécsen kívül 1915 óta Budapesten is felállított anyaggazdálkodási központok, melyeknek munkáját egyenesen a Szövetség irányította. A hadiszállítókat azonban gyorsan utolérte a végzet. Kihívták maguk ellen a nyomorgó néptömegek ellenszen­vét, minek következtében az elvesztett világháborút befejező forradalmakkal végzetesen szembe kerültek. A forradalmi idők tőkeellenes agitációját és intézkedéseit a román királyi hadsereg megszállása követte. Ez utóbbi ellen már volt némi védekezési lehetőség. A Szövetség az Antant-misszióknál tiltakozott a fosztogatások ellen. Innen kezdve azonban már csak egyetlen út maradt számára: az ellenforradalomhoz való csatlakozás. Az 1920-ban aláírt Trianoni békeszerződés szűk határok közé szorította Magyarországot. A Szövetség az új körül­mények közt messzemenő valóságérzékről tett tanúságot. A békedelgáció számára kidolgozott memorandumában ugyan először maga is tiltakozott a békeszerződés igazságtalanságai ellen, de rögtön utána:, A másik emlékirat a magyar terme­lés nyersanyagszükségletének az elszakított területekről való biztosításáról szólott." Az 1922. évi genuai konferencia szá­mára készített brosúrában is emlegette a Szövetség a békeszerződés igazságtalanságait, de az ugyanez évben aláírt magyar­csehszlovák államközi szerződéssel megnyílt az elszakított területekkel való gazdasági együttműködés útja. Ezt pedig a hazai tőkés vállalatok igyekeztek messzemenően kihasználni. Példa rá a Rimamurány-Salgótar jani Vasmű Rt., mely ekkor tudta először megindítani ózdi kohóinak termelését, a Felvidéken maradt saját vasérctelepei nyersanyag készletének za­vartalan átszállítása révén. A kormányzat ugyanakkor behozatali és kiviteli tilalmakkal védekezett a külföldi készáruk nemkívánatos importja ellen. Eközben a Szövetség a Magyar Vámpolitikai Központtal karöltve kidolgozott egy új magyar vámtarifa-tervezetet, mely 1923-ban már készen állott. Ennek alapján az autonóm magyar vámtarifa 1925. január 1-én életbe léphetett. Ez tet­te lehetővé — többek közt — a dollárkölcsönök felhasználásával a magyar ipar — azon belül elsősorban a könnyűipar — fejlődését, valóságos második virágzását. A vámtarifa megfelelő mederbe terelte a külkereskedelmet, melyet egyébként az egyes európai országokkal kétoldalú szerződések szabályoztak, miközben az árucserét évről-évre megállapított kontingen­sek keretei közt bonyolították le. A Szövetség az iparosításnak kedvező vámtarifát befelé az agráriusok ellen, kifelé pedig Morrison angol közgazdásszal szemben védelmezte meg. 1929-ig ez a rendszer komoly eredményeket tudott felmutatni. A Trianon utáni első évtizedben a népesség­növekedés 51 %-át az ipar vette fel, míg a jóval kedvezőtlenebb helyzetben lévő mezőgazdaság csak 6.5%-nak tudott kenye­ret biztosítani. Az ipari termelés majd három milliárd pengőre tehető értéknövekedést hozott. A stabilizáció után, az 1924-ben alapított Magyar Nemzeti Rank Rt-n kívül Ipari Jelzálog Intézet kezdte meg műkö­dését, a Szövetség pedig életre hívta a Magyar Munkaadók Központját. Az előrehaladás betetőzését jelentette az a pillanat, amikor az 1928. évi XIII. tc. rendelkezése értelmében a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének két megbízott tag­ja a nagyipar képviseletében megjelent az újjászervezett Felsőházban. Ez volt az első eset Magyarországon, hogy nem hi­vatalos intézmény közjogi funkciót kapott. Egyben Budapest főváros közgyűlésébe is két törvényhatósági tagot küldtek. Nemzetközi síkon is történt előrelépés. A genfi Nemzetközi Munkaügyi Hivatal munkájába bekapcsolódott dr. Knob Sán­dor, a Szövetség korabeli ügyvezető igazgatója, mint a magyar delegáció tagja a munkaadók részéről. Időközben sor került mérsékelt munkásvédelmi intézkedésekre is. Az Országos Társadalombiztosító Intézet az 1927. évi XXI. tc, és az 1928. évi XL. tc. alapján államosította a betegségi- és baleset-biztosítást, illetőleg az öregségi- és

Next

/
Thumbnails
Contents