Dr. Tallós György: Dokumentumok a magyar hitelpolitika, pénzforgalom és bankrendszer történetéhez, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 9. Budapest, 1989)
Dokumentumok a magyar hitelpolitika, pénzforgalom és bankrendszer történetéhez 1945-1949
Az 1949. évben keletkezett feljegyzések és határozatok azt a törekvést tükrözik, hogy az egyszámlarendbe be nem vont, tehát az adott időpontban még nem államosított vállalatok pénzgazdálkodása - különböző jogcímeken - minél nagyobb mértékben az egyszámlarend és az ahhoz fűződő pénzügyi ellenőrzés keretébe tartozzék. Az inkasszórendszer bevezetésével és széles körű kiterjesztésével a vevőnek az áruk minőségi vagy más szempontból történő fizetést megelőző megvizsgálására és ellenőrzésére nem volt módja. Ebben is kifejezésre jutott a pénznek a naturáliákkal szembeni térvesztése, regisztráló szerepre korlátozása. Bár más fizetési módszerek is lehetségesek voltak a vállalatok közt, az inkasszó meghatározó szerepe a hatvanas évekig érvényesült és csak a mechanizmus reform első pénzügyi intézkedései közt került sort lényeges módosítására. Ujabb „minőségi" fejleményt jelentett a pénzügyi és hitelmechanizmus szerepkörének változásában a most már minden 500 forintot meghaladó összegű vállalatközi fizetés teljesítésénél kötelezően alkalmazandó inkasszórendszer „pénzteremtő" funkcióval történő felruházása: „Az egyszámlarendbe kapcsolt közületi vállalatok ... az általános érvényű beszedési megbízás alkalmazására kötelezett egyéb egyszámlás vállalatok részéről kibocsátott beszedési megbízást az MNB az említett körbe tartozó adós vállalatok számláján mutatkozó fedezettől, illetőleg a vállalat pénzügyi előirányzatának keretétől függetlenül is tartozik tejesíteni... Az MNB függetlenül attól, hogy a beszedési megbízás azért nem lenne teljesíthető, mert az adósvállalat számláján megfelelő fedezet nem mutatkozik, vagy mert a beszedendő összeg az adós vállalat pénzügyi előirányzatának megszabott kereteket haladná meg, az adósvállalat részére a fedezetlen rész, illetve a pénzügyi előirányzat kereteit meghaladó rész erejéig kényszerhitelt nyújt". Ez a rendelkezés a vállalatok által egymásközt vállalt szállítási vagy más szolgáltatási teljesítési kötelezettséget és annak következményeit teljesen elszakítja a pénzügyi fedezet lététől, a bankra hitelnyújtási kényszert ír elő. Ez volt a közvetlen előzménye annak, hogy most már a pénzgazdálkodásban a vállalatok felelőssége a teljesítéshez szükséges fedezet biztosítását illetően is megszűnt. Az adósságrendezés végrehajtása után kerülhetett sor az államosított vállalatok tőkeszükségletének megállapítására és rendezésére 67 . Az államosított vállalatokat részben az adósságrendezés után javukra mutatkozó követelések „saját forgótőkévé" minősítése, részben központi költségvetési juttatások formájában a működésükhöz szükségesnek ítélt forgótőkével (forgóalappal) kellett ellátni. Erre ez időszakban két alkalommal került sor. A vállalatok forgótőke-ellátásának szabályozása abból a meggondolásból indult ki, hogy az elfogadott módszer (a forgótőke egyes elemeinek anyag-, félkész- és késztermékek, befejezetlen termelés, számlapénz-követelések) egységes, központilag jóváhagyott módon történő alkalmazása alapján meghatározzák az adott vállalat állandó forgótőke-szükségletét. Ennek ágazatonként differenciáltan szabályozott hányadát az állam, mint tulajdonos bocsátja a vállalatok rendelkezésére, a még hiányzó részt pedig bankhitelből kell fedezni.
