Dr. Tallós György: Dokumentumok a magyar hitelpolitika, pénzforgalom és bankrendszer történetéhez, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 9. Budapest, 1989)
II. A pengőinfláció időszakából
hatósági áron vesszük figyelembe és csak a többletet szerepeltetjük a szabad piaci árakon, míg az indexszám háromezernyolcszázszoros drágulást mutat, ha csak az utóbbi árakat vesszük figyelembe (okt. 24.). Ugyanakkor az ipari árszint a legális gyári eladási árakon kalkulálva még ezerszeres sem volt. Ezért, ha valaki egy generál árindex alapján való valorizálási feltétel figyelembevételével vesz fel kölcsönt, egészen rendkívüli kockázatoknak teszi ki magát. Emellett az áremelkedések, főképp egyes árukban, amelyekben a kereslet és kínálat szabadon érvényesülhet, lényegileg annak tulajdoníthatók, hogy rendkívüli áruhiány áll fenn. Ezt egyelőre kiküszöbölni nem tudjuk. Ha azonban a gazdasági életet a növekvő áruhiány mellett emelkedő árak alapján adódó valorizálási feltétel figyelembevételével kötelezzük az adósságoknak visszafizetésére, úgy illogikusak vagyunk és lehetetlent kívánunk, azt ti., hogy ugyanannyit adjunk vissza reálértékben, mint ami azelőtt rendelkezésre állt, noha tudjuk, hogy az árumennyiség megfogyatkozott. Az általános teljes valorizálás inflációs időben gazdaságilag lehetetlen. Ha egyensúlyhelyzet van a gazdasági életben, úgy - amíg a nemzeti vagyon állagában változások nem következnek be - egyensúly áll fenn a nemzeti termelés árösszege és a jövedelmek összege között. Ha már most az államháztartás deficites és így inflációt kell csinálni, az inflációs vásárlóerő konkurrál az egyéb jövedelmekkel az áruk megszerzése terén. Az egyéb jövedelmek vásárlóereje ily módon csökken. Valakinek ebben az esetben viselnie kell a reáljövedelmek hanyatlásának következményeit. Az általános valorizálás azonban ezt lehetetlenné teszi, tehát közgazdaságilag abszurd eredményhez vezet, mert egy circulus vitiosust teremt meg, amelynek eredményeképpen az árfelhajtásnak fokozódnia kell. A folyamatnál Münchhausen példájára lehet hivatkozni, ö a saját varkocsánál fogva kívánta magát a sárból kihúzni, a generálindex alapján történő általános valorizálás pedig hasonló módon fogja az árakat tovább felhajtani. Ez akkor kerülhető el, ha egy gazdasági szektor figyelmen kívül marad, ahol a valorizálás nem érvényesül. A rendelettervezet szerint ez a szektor a munkabér-piac volna. Az inflációs terhelésnek erre a szektorra való rázúdítása azonban antiszociális és ma már a mozgó bérskála következtében lehetetlen is. Számítások szerint a békebeli reálbér egyharmada biztosítható a munkásság számára. Ennél több nem biztosítható részükre az áruhiány miatt, semmiféle béremeléssel sem. De erkölcstelen volna, ha megfelelő bérpolitikával nem biztosítanánk azt, hogy a munkásság ezt a reálbért az infláció ellenére is mindenképpen megkapja. Ezért az infláció hatásának érvényesülésére a gazdasági élet más szektorát kell nyitva hagyni, ami általános valorizálás mellett lehetetlen. Az elgondolás szerint minden állami adósság is valorizáltatnék. Ha figyelemmel vagyunk arra, hogy a deficit egyelőre nem szüntethető meg, nyilvánvalónak látszik, hogy a tényleges stabilizálásra való áttéréskor államcsődöt kell bejelenteni, ami az akkori helyzetben a kibontakozást meg fogja nehezíteni. Szem előtt kell tartani, hogy az inflációnak ez idő szerint négy forrása van. Az egyik az, hogy az adóigazgatás nem kielégítő, a másik az, hogy az orosz megszálló csapatok ellátása és a jóvátétel rendkívül megduzzasztotta az állami
