Gönyei Antal: Dokumentumok Magyarország nemzetközi kulturális kapcsolatainak történetéből, 1945–1948 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 8. Budapest, 1988)

KÖLCSÖNÖS (BILATERÁLIS) KULTURÁLIS KAPCSOLATAINK EURÓPA ORSZÁGAIVAL ÉS MÁS ORSZÁGOKKAL

Ezek nagyjából a következők: a Collegium Hungaricumok sorsa, az állami ösztöndíjak revíziója, a francia-magyar cserekiállítások rendezése, a magyar haladó művészetekről szóló könyvkiadványok francia nyelven való terjesztése, francia művészek magyar nyelven való ismertetése, francia barátainkkal való személyes érintkezés és barátkozás elmélyítése. Ami a Collegium Hungaricumokat illeti, rá kell mutatnunk elsősorban arra, hogy az elmúlt évtizedek alatti kormányok művészetpolitikája tervszerűen és következetesen megnehezítette művészeinknek a francia művészettel való kapcsolatot. Ez a művészetpolitika az állam mindenkori külpolitikájához igazodott. Ezért mellőzték Párizst, és ezért épült a római, berlini és a bécsi Collegium. De a politikai okoktól függetlenül is mérvadó körök már régtől fogva értetlenül, rosszindulattal és ostoba gúnnyal kísérték azokat a művészi erőfeszítéseket, melyekben francia inspirációt véltek felfedezni. Az olasz iskola hívei azzal érvelnek a francia művészet ellen, hogy a francia művészet befolyása nemzeti jellegüktől fosztja meg művészeinket. Ennek épp az ellenkezője áll. A francia művészet befolyásának az a sajátossága, hogy az egyéni látás és egyéni kifejezés keresésére sarkall, mert az egyéniségben látja a művészet legfőbb értékét. Lássuk, mit jelentettek ezek a Collegiumok a magyar művészet szempontjából : A római Collegium alapításának gondolatát tulajdonképpen a francia Prix de Romé példája sugalmazta. Az École Nationale des Beaux-Arts, merev dogmákat és hagyományokat ápoló iskola növendékei versenyeztek ennek elnyeréséért. Azok, akik Carolus Duran-t és Benjámin Costantot vallották mestereikül, ugyanakkor^ mikor a század elejei modern francia művészet ragyogó mesterei, Manet, Monet, Renoir, Bonnard, Vouillard, művészetüknek már teljes virágzását élték. Magam is, aki néhány esztendeig növendéke voltam az Ecole des Beaux-Arisnak, néhányad magammal, akik az iskola szellemével ellenzékben voltunk, de a modell és fűtött műterem előnyeiről nem mondhattunk le, csak úgy bírtuk ki, hogy titokban dolgoztunk, mert nem akartuk kitenni magunkat annak, hogy maitre Cormon kitessékeljen a műteremből, amint azt néhány növendékével már megtette. A római francia iskolából nem kerültek ki jelentékeny művészek, de nem is kerülhettek, mert hiszen azok, akik az egyéniséget tartották fontosnak a művészetben, messze kerülték ezt az intézményt. A magyar római Collegium alapítói, akkor utánozták a francia példát, mikor már évtizedes tapasztalat mutatta, hogy ez a rég lejárt intézmény nem érte el célját, és hogy csak gúzsba kötött minden szabad egyéni elgondolást. A római Collegium Hungaricum több évtizedes fennállása óta alig adott olyan művészt, aki európai viszonylatban lett volna kimagasló. Dehát ez nem is lehetett másképpen. Mi Párizsjárt művészek valamennyien éreztük, hogy Róma, a maga gigászi nagyságában, klasszikus művészete a maga befejezettségében és barokk túltengésében olyan atmoszférát nyújtott, mely inkább nyomasztóan, mint bátorítóan hatott azokra a művészekre, kik a múlttól elszakadva, új utakat és más formanyelvet kerestek.