Dancs Istvánné: Dokumentumok a szabadművelődés történetéhez, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 7. Budapest, 1988)

1945-1949 II. NÉPFŐISKOLÁK ÉS SZABADISKOLÁK SZERVEZÉSE ÉS MŰKÖDÉSE

zenei törekvések hatásai messzire szétágaznak és új utakat nyitnak a kulturális élet más ágaiban is, amint hogy senki sem tagadhatná Bartók és Kodály hatását a magyar szellemi élet teljességére. Zenekultúránk ma eredeti szintézisét vesztett, oldott állapotban van. Senkit sem téveszthetnek meg mai magyar műzenénknek zenei magaskultúránknak hatalmas és páratlan eredményei, hiszen ezeket az eredményeket mindeddig nem követte a tömegeket is átható zenei művelődés munkája és beteljesedése. Ez az esemény a zenei köznevelés s a nyomában járó zenei közneveltség vágya és eszménye már erős fénnyel csillant fel, de megvalósítása nem képzelhető el izoláltan, csak a magyar nevelésügy átfogó és mélyreható reformjával kapcsolatban, éppen ezért természetszerűleg illeszkedik bele ez az eszmény a Népegyetem gondolatába is. A század elején megindult nagyjelentőségű népzenegyűjtés eddig alig sejtett gazdagságú népi zenekultúra feltárásához vezetett. Kiderült, hogy a nemzeti romantika, bármilyen tiszteletre méltó erőfeszítéseket is tett a nemzeti műzene megteremtésére, nem érhette el célját, mert nem jutott el a magyar zeneiség (az ősi magyar melódia és ritmusvilág) igazi forrásához, ezért meg kellett elégednie egy magyarnak érzett és képzelt, de valójában csak külsőségeiben magyaros kifejezésmóddal. Azok, akik eljutottak a forráshoz - szellemi életünknek ma már világhírű büszkeségei - közvetlen tapasztalatból ismerték meg a magyar zeneiség mibenlétét, törvényeit, a magyar zenei anyanyelvet, melyet népünk egy gazdag és hatalmas keleti kultúra szerves részeként és hajtásaként egy évezreden át megőrzött a maga szívós kultúrafenntartó hagyományával. Ez a magyar zenei szellem inspirálta s ragadta páratlan alkotásokra az új magyar zene mestereit s ez a szellem formálta zenénket magyarrá és művészivé a szó legmélyebb értelmében. Az lett volna a természetes, ha népzenénknek immár feltárt gazdag világa s a népzene szellemében fogant világhírű új magyar műzene a magyar zenei művelődés virágkorát hozta volna el. De nem ez történt. Az új magyar műzene egyelőre még csak a nemzet vékony, felületi rétegéhez, az ún. szellemi elithez jutott el. (Bár kezdenek kirajzolódni egy tömegeket mozdító új kóruskultúra körvonalai is.) Az értelmiség e kis része számára hatalmas, lélekformáló élményt jelentett az új muzsika és a mögötte álló ősi népzene, a másik, nagyobbrészt viszont értetlenül és idegenül állott meg előtte, hogy azonnal el is forduljon tőle, s annál féltékenyebben és merevebben ragaszkodjék a megszokott hangokhoz, az évszázadok óta egyedül magyarnak vélt városi, cigányzenés magyar nótához. Hangsúlyoznunk kell, hogy ez a hang különösen a műfaj virágkorából, legalább népies és magyaros, sok szép és szerencsés darabját a nép is átvette. A bajt a népies magyar nóta elsatnyulása, felhígulása okozta. Az utóbbi évtizedekben költői invenció helyett a dilettantizmus mindenáron való érvényesülési vágya sarkallta ezt a műfajt buja vegetációra, ez alakította át a magyar dal nemes formakészletét kaptafává, s ez csempészte be a magyar dalba a híg szentimentalizmusnak és olcsó népieskédésnek ama visszatetsző hangját, mellyel népünk sohasem élt. Ez a hang viszont rendkívüli népszerűvé vált a középosztály zenei nevelésében sohasem részesült városi kispolgári réteg előtt, ezt a hangot propagálta és terjesztette országszerte a civilizációs gépi eszközzé lesüllyedt rádió is, melynek állandó válogatás nélküli cigányzene-műsorai oly messzire estek a népi cigányok nemes tradícióitól. A cigányzenének legfeljebb egy versenytársa akad a magyar rádióban: a jazz és slágermuzsika. E kettő karöltve végezte a maga szín vonalsüllyesztő, ízlésrontó munkáját, amelynek hatásai újabban mind aggasztóbban kezdenek mutatkozni a falusi nép fiatalságának zenei tudatában is. így következett be zenei téren az a kulturális öntudathasadás, mely a városi és népi kultúra szembenállására, majd mindkettőnek süllyedésére vezetett. De nem alap nélküli az az állítás, hogy zeneművészetünk, zenei magaskultúránk közben sohasem sejtett magaslatokra emelkedett, de ennek hangjai csak az ún. szellemi elithez jutottak el, s ugyanakkor ezek a hangok, melyek annyi elismerést szereztek a magyar zenei géniusznak határainkon túl, a nemzet nagy tömegei számára meg sem szólaltak, s ha igen, úgy nevelés híján érthetetlenek maradtak. Ugyanarra az értékkicserélő munkára van tehát zenei téren is szükség, amit a népegyetem gondolata sürgetően vet fel a magyar szellemi élet egyetemes területén, vagyis úgy a népzene, mint a műzene értékeit szellemi közkinccsé kell tenni az egyetemes nemzet számára. A köznevelés minden fokán felépítendő énektanítás mellett ezt a célt szolgálná a nagy vidéki iskolaközpontok különleges munkássága a zene folklór elméleti és gyakorlati művelése terén. Ezeknek a szellemi centrumoknak kell végezni elsősorban a kulturális javak cseréjének, körforgásba hozásának munkáját: eljuttatni a műzene arra való értékeit a néphez, erősíteni a népi hagyományt, s viszont a népzene hangjával, szellemével átitatni a város zenei tudatát, zenei életét. Ez a gyakorlati munka, párosulva a népzenetudomány elméleti művelésével, Sárospatakon önként adódóan kapcsolódnék be a népegyetem intézményébe, mint annak egyik munkaága. A zene folklorista munkaág tevékenységéhez és virágzásához a legfontosabb tényezői eleve adva