Szinkovich Márta: Dokumentumok a magyar belkereskedelem történetéből, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 4. Budapest. 1981)

II. Kereskedelempolitika a stabilizáció után és a fordulat évében

A magyar nép gazdaságtörténetében ezzel új korszak kezdődik, a tervszerű újjáépítés korszaka. Felvetődhetik a kérdés, miért csak most gondolunk tervgazdálkodásra. Erős központi kormányzás, állami és ipari apparátus nélkül, készletek hiányában, szilárd pénzegység nélkül tervgazdálkodni nem lehet. A felszabadulás után ezek az előfeltételek hiányoztak. A puszta lét vagy nemlét kérdései szabták meg országépítő törekvéseinket. Később a forint megteremtése volt a fő célunk. Most ismét lépünk egyet előre, tavaly a forint, most hároméves tervünk megvalósítása továbbfejlődésünk előfeltétele. De célkitűzéseinkben is tervszerűeknek kell lennünk. Ha ma az egész magyar életet kötött gazdálkodásba akarnók szorítani, olyan pénzügyi terheket kellene vállalnunk, amelyek eleve lehetetlenné tennék a hároméves terv megvalósítását. A pontrendszer bevezetése pl. a textiliparban azt jelentené, hogy legalább négy hónap textiltermelését az államnak kellene finanszírozni, és áruhiány lépne fel, mert a kötött gazdálkodásban a jegy tulajdonosát mindig megfelelő készlet kell várja és az áru pénzforgási sebessége jelentősen meglassúbbodna. Tavaly ősszel is a kommunisták ezért voltak a pontrendszer ellen. Helyesebbnek bizonyult jelentős összegeket fektetni az árutermelésbe, árubőséget létrehozni, és már eleve elvileg kiküszöbölni a jegyrendszert és annak hátrányait. Annál is inkább így, mert a jegyrendszer nem szükségszerű velejárója a kötött gazdálkodásnak, a jegyrendszer költséges, könnyen vezet korrupcióra és panamára és sokkal nagyobb árukészleteket igényel, mint a szabadforgalmi árurendszer. Ez a megoldás azonban nem vonatkozhatik az olyan árucikkekre, amelyekben továbbra is kell számolnunk áruhiánnyal. Ezért például a legszigorúbb kötött gazdálkodásra van szükségünk szénben, acélban, vasban és mindazon árucikkekben, amelyektől függ hároméves tervünk megvalósítása. Minden egyes mázsa szén, acél, vas, marónátron és még százféle anyag útját követnünk kell, mert ezekben hosszú ideig hiány lesz. De azonnal le kell építeni a kötött gazdálkodást pl. alumíniumnál, amelyből többlettermelésünk van. Illetve az alumínium-tervgazdálkodás olyan legyen, hogy a gyárak termelési programjában jusson kifejezésre, de már a gyártól a fogyasztóig való utat nem érdemes követni, hiszen a termelés központi és tervszerű irányításával bármikor döntő befolyást gyakorolhatunk akár a mennyiséget, akár az árakat illetően. Ami pedig az élelmiszereket illeti, nyilvánvaló, hogy a sok százezres parasztgazdaság tömegeit a kötött gazdálkodásba beszorítani céltalan és felesleges. A tervszerűséget a termelésbe úgy kell bevenni, hogy szövetkezetekbe tömörítjük a paraszti gazdaságokat és céltudatosan árpolitikai és minőségi irányítással állítjuk be őket, a hároméves országépítő célkitűzéseknek megfelelően. Még Oroszországban, a legteljesebb tervgazdálkodás hazájában is a paraszt szabadon adhatja termékét. Az állam csak készleteket gyűjt. Nincs miért túlmenjünk az orosz tapasztalatokon. S hogy ez a politika helyes, ezt kormányzatunknak a felszabadulás óta vitt gazdaságpolitikája is mutatja. Ennek a gazdaságpolitikának eredménye az, hogy az ország egyre jobban kiemelkedik abból a szakadékból, amelybe a fasiszta háborús uszítók taszították. Ezzel ellentétben Ausztria a felszabadulás óta a legteljesebb kötött gaz-